Auksz Éva színész

4 és fél éves koromban lettem először Mása, akkor éppen a tornász Óvári Éva mása. Beírattak ugyanis szertornára, jól ment, egyesek szerint nagyon jól. Máig irigyelt hajlékonyságomat is itt szereztem. A sors és az egészség viszont közbeszólt. Nem lett belőlem tornászlány, az állandó hasfájás, levertség miatt a sportorvos nem tanácsolta tovább az aktív edzéseket. Ez volt az első nagy törés az életemben.

Sporttagozatos iskolába jártam, így választanom kellett sport és sport között. Kézilabda vagy atlétika? Atlétika vagy kézilabda? "Rendkívül jó gömbérzékemnek" köszönhetően a futás mellett döntöttem. Csak futottam és futottam 3 éven keresztül, a végére egészen elfáradtam, így hát abbahagytam. Azóta se tudott senki rávenni, hogy újrakezdjem.

Aztán találkoztam a néptánccal. Nehéz kezdés, sok rábeszélés után nagy nehezen beadtam a derekam. Amíg élek hálás leszek Apunak, aki volt néptáncosként biztatott, és a szomszéd barátnőmnek, aki jelentkezett, és rábeszélt engem is a táncra. Gyönyörű időszak következett a Dunaújvárosi Vasas Néptáncegyüttes tagjaként. 13 évesen a világot jelentő deszkákon, benne a nagybetűs művészetben. Néptánc és táncszínház. Ha nem volt éppen hely a művelődési házban, akkor egy iskola tornatermében alakítottuk ki a színházat. Szögi Csaba, Énekes István, Janek József az alkotók és vezetők. Miénk volt a világ, olyannyira, hogy hírünk egészen Budapestig ért. Profi együttesek vezetői és táncosai jöttek előadásokat nézni. Ellátogatott hozzánk Markó Iván is, aminek egy közös munka lett az eredménye a Győri Balettel, Párizsban a francia forradalom évfordulójára, Párizs gyermekei címmel. Ez óriási előrelépés volt az életemben, megismerkedtem a klasszikus balettel.
Így lett belőlem nagy autodidakta. Komoly balettképzést a balettintézetben adnak, komoly színészképzést a Színművészeti Egyetemen, nekem mindkettőt a színpadon kellett és kell megtanulnom.
Máig nem értem, miért jelentkeztem 14 évesen egy közgazdasági szakközépiskolába, amikor mindig tudtam, hogy a színpadot fogom választani. Nyilván van rá magyarázat, majd egyszer megkérdezem magamtól.
Érettségi, jelentkezés a Színművészeti operett-musical szakára. Autodidakta maradtam. Ez persze így nem igaz, hiszen mindazon nagyszerű emberektől, mesterektől, akikkel az elmúlt években találkoztam, jó néhány főiskolai kurzusra való tananyagot sajátíthattam el. 
Az éneklés soha nem állt messze tőlem, korán kiderült, van némi velem született hangi adottságom. Aztán egészen közel került hozzám a néptánc kapcsán.

A sikertelen főiskolai felvételi harmadik rostája után Pesten az akkor alakult Közép-Európa Táncszínházba szerződtem, aminek történetesen Szögi Csaba és Énekes István voltak a vezetői. Gyötrelmesen szép - vagy szépségesen gyötrelmes - időszak kezdődött az életemben. Elkerültem a szülői házból, egyedül Pesten, 18 évesen. Lehet ennél jobban sajnálni önmagam? 
Ekkor ismertem meg Iglódi Istvánt. Székesfehérváron találkoztunk a Régi nyár című produkcióban, táncos lányokat keresett. Életemben először meg kellett szólalnom a színpadon. Tanár úrnak tetszett, és a következő évben megint ott találtam magam a nyári fehérvári játékokon, és nem álltam meg a Nemzeti Színházig /ma Pesti Magyar Színház/."