Áprily Lajos: Annának hívták

1.

Komor napoknak fényessége volt,

hangjában tündér csengettyűe szólt.

Annának hívták. Jött egy Anna-bál,

s táncba vitte a sebes halál.

2.

A virágteste tölgy alatt pihen,

nagy puszta-város erdős széliben.

A tölgyfán tengerlicek szólanak,

s homok-halmára hulldogál a makk.

3.

Mikor az erdőt számum-szél kaszálja

s tölgyfák zuhannak át a völgyeken,

lelkem, felelj: egy kis virág halála,

jégvert szirom-hogy fájhat úgy nekem?

4

Rom volt a földünk. Elzuhant királyok
az örömök. De ő játszott velem.
Zuhog a fény, s kifosztott szívvel állok
a némán szikrázó játszóhelyen.

5

Mi azt hittük: mienk bűbája, fénye.
Mienk - lihegte s megjelent a rém.
Vagy tengerparti apja nyúlt feléje
a szomjazó kar nagy jussán: Enyém - ?

6

Érni fog a galagonya,
nem szedek már vele soha.

Galagonyát, csipkebogyót,
makktálacskát, ért mogyorót.

Árván jár most messzi réten,
kicsi kosár a kezében.

Keresi a réti csodát,
friss csiperkét, galagonyát.

Különös rét, furcsa tájék,
nincsen rajta fény, csak árnyék.

Félemlíti, szorongatja -
s nem jön, nem jön a nagyapja.

7

Vagy el se ment. Itt él a kert felett,
a Szentgyörgypuszta kistündére lett.

Ott jár a madárfészkes fák alatt,
ahol boldog volt, éber és szabad.

Ha arra járunk, ott leselkedik,
de leshelyét sötét lombok fedik.

Mégis sokszor tudom, hogy merre jár,
elhalkul ott a szép "szentgyörgymadár".

Ismer minden virágot névszerint,
övé a rétek vadvirága mind.

Lépcsőnkön olykor ott a drága jel:
virág. Kisanna hullathatta el,

hajnalban jött a terraszunkon át,
a friss homokban hagyta lábnyomát.

Jár hangtalan. Törvénye hallgatás,
parancsoló, tiltó tündérvarázs.

Lát és figyel látatlanul. Miénk.
Csak nem jöhet, jaj, nem jöhet közénk.

8

Bölcs szív, egyensúly - gondoltam kevélyen -,
meghozta végre vérem és korom.
Kisanna nincs. Ez volna bölcsességem,
ez a siralmas, furcsa, néma rom?

9

S most menj a város-zajba vissza, menj.
Keresd a zsibbadást, mit munkagondod ad.
Ha ismerősöd rádköszön, köszönj.
Ha búskomor szemével néz az est,
ha tudsz, pihenj. -
Vagy zúzott lélekkel vallasd magad:
vén szem, honnan van benned annyi könny?

10

Meghalt. De vajjon élsz te s élek én?

Gyermekkoromban gyakran láttam ezt:
dorongjával egy-egy szilaj legény
a legelőn kígyót ütött. A test
zúzott fejjel feküdt a fű között.
De mozgott még és fel-felütközött,
tekeredő, torz hurkokat vetett
s vonaglott, rángatódzott, reszketett,
míg elhervadt a fény a fák fején.

Meghalt. De vajjon élsz te s élek én?

11

Völgy, drága völgy, fogadj úgy, hogy ne fájjon,
legyen vadmákod bódító szagú.
Némán lengjen, mint alvilági tájon,
virágaid felett a mélabú.

12

Csillagtalan éj feketül,
farkas jár az aklunk körül.

Strázsa nincs, hogy elijessze,
kutyáinkat kivégezte.

Vad cselekkel virradatra
bárányunkat elragadta.

Ott a gyapja töviseken,
keresgélem, szedegetem.

Ott a vére kövön, mohán,
könnyem hull a vére nyomán.

Csillagtalan éj feketül,
jár a rém az akol körül.

Friss prédát les éjszakára -
Hé! Fiaim!
Fejszenyélre! Vasvillára!

13

Gyerekszem. Némán kérdez és figyel:
"Játszott velünk.
Hol vesztettétek el?"
Megrezzenünk,
s a néma szemnek néma szem felel.

14

Ez halk szüret volt. Senki sem dalolt,
a tréfaszó is elcsitult korán.
A szedett tőkék megzilált során
mögöttünk árnyék járt: a drága holt.

15

A forrásból a bodzás patak-útban
kicsi kulaccsal ő hozott vizet.
Buzogj, buzogj, csorgó fekete kútam,
apadhatatlan kút: emlékezet!

16

Paszuly. Még együtt ültettem vele.
Most már nem együtt fogjuk szedni le.
Nem együtt fogjuk megszemelni sem.
Két apró, fürge kéz. Seb a szívem.

17

A portuláka magja hull s kikel,
a tulipán a földbe bú s kihajt.
Mag, drága mag. Most őt vetettük el.
Örök bú bokra, nőj ki, nőj ki majd.

18

Ágyásba lépett. Feddő szó, harag:
az ásott földbe lépni nem szabad.
Ó, ha az a rendbontó, drága nyom
még megjelennék ágyásaimon -

19

A fényes május, áldott szép idő,
a pitypang-bóbitától szőke rét.
Nem én fúvom már, nőtt a kis tüdő
s olyan boldog, hogy ő fúhatja szét.

Jaj, villámot a rétre ki vetett?
Viharok sorsos mélyéig ki lát?
Ki küldte rá a zord lehelletet,
mely úgy elfújta, mint egy bóbitát?

20

Pirók-hang. Úgy szól, mintha lelke lenne,
bujdosva, halkan mindenütt követ.
Mintha Annácska búja sírna benne,
mert tavaszunkba vissza nem jöhet.

21

Láttam a rőzselángok lüktetését,
a pinty torkát, mikor fényben remegve szólt,
láttam a forrás boldog szívverését.
Az élet legszebb lüktetése Anna volt.

22

Kicsi virágnak hívtalak,
s most csak árnyék vagy, kicsi árnyék.
Hívogatók a sugarak
s állok, mintha kezedre várnék.

Talán úgy volna jobb nekem,
ha én is halványabbra válnék,
s együtt járnánk a réteken:
te is árnyék s én is csak árnyék.

23

A nyírfarügy még zártan és keményen
ringatta karcsú, kis testét a fényben,
fenn kosborokról álmodott a rét;
a hólé kristálytóba gyűlt az aljban,
cinkék érkeztek lengő, fürge rajban,
a fára nézett s lüktetett a lelke
s értő mosolygás fényével figyelte,
hogyan skandálják kisgyerek-nevét.

Most jó a hó és jó a csend. Tavasszal,
mikor a föld kifent ásómra vár,
tömjétek be a két fülem viasszal,
ha szólni kezd a mámoros madár.

24

A furcsa nyár, a sík, a sorsfalu.
Hegyek nevelték s itt halmot se lát.
A forró fény, az omló sugarú,
fakóra szívja sűrülő haját.
Halk és magányos játék, zárt kapu,
kis társakért szaladni nincs hova,
az udvar is milyen más illatú,
milyen mást kondít a harang szava.
Előtte kép kel: magas rét, bokor,
melyen mosolygó vadgyümölcs terem,
kristályos, hívó, szabad nap, mikor
Visegrád ormán együtt járt velem.
A lelke vágyakozva fut felém,
halkan felujjong: értem jő a héten.
A kerítés felett les rá a rém,
könyöklő pózban, konokul, sötéten.

25

Ó, hogy futott velük a nyári éjbe
a teher-autó - hogy zúgott, zihált.
Várost rejtett a néma puszta mélye
s el kellett érni azt az Anna-bált.
Mellettük fák futottak hosszú sorban,
fehér fényben lobbant a levelük,
kutyák csaholtak villanó majorban
és a halál együtt rohant velük.

26

Mikor elindult, május tiszta kékje
ölelte még. A fénye itt maradt.
Távolodó, élő gyönyörűsége
csak sugarat hagyott, csak sugarat.

S így láttam újra: édesanyja gyászban
mellettem áll a hűvös hullaházban,
csend és pap és virág. Álmodja tán?
Várunk reá. Örök perc. Véget érhet?
S a felvonón
megjelenik; mint kisgyermek-kísértet
komor shakespeare-i játék színpadán.

27

Talitha -: hajnalt hirdető madár,
Jairuséknak hajnalt hirdetett:
holt szívbe hullt a keltető sugár
s halál lányából élet lánya lett.

...Mikor a rommá torzított remek
árván feküdt a gyermek-klinikán,
jaj, mért nem szólaltál felette meg:
Kumi talitha! Kelj fel, kicsi lány!

28

A tücskeink. A víg tavasz-hozók,
porló rögök között ugrándozók.
Mikor virágszagot lehelt a kert,
s a jószagokba füstszagot kevert
az égő gaz - hogy eljátszott velük.
Ismerte földbe fúrt búvóhelyük,
s örvendezett, mikor kibújt serény
lábán egy csápos kis cigánylegény.
Egyszer figyelte édesanyja két
szembogarát, két kedves íriszét -
Tücsök - mondotta és víg kedve volt.

Mikor felette zsoltár hangja szólt
s a föld zuhogva omlott rajta szét,
tücsök szökött hozzá a mélybe le,
vitte a fényes föld üdvözletét,
s mint egy kis hős, halálba ment vele.

29

Ó, mennyi titkot, mennyi szót, nevet
tanult meg tőlem. Most már mesterem:
Szépség Halálhoz mily közel lehet,
csak pusztulása óta ismerem.

30

A sík föld, melynek ő ad majd hamut,
Hadház felé a végtelenbe fut.

Hadház körül virágos már a nyár,
s a pusztán régi ember lelke jár.

Füvek barátja és poéta volt,
álmok s virágok rétjén kóborolt.

S most elgondolni jólesik nekem,
hogy találkoznak éber éjeken.

Barangolásra hívja majd a rét
a természet két édes gyermekét,

és "doktor Földivel" meglátogat
nem ismert tájakat s virágokat.

S amit tőlem meg nem tanulhatott,
azt doktor Földi megtanítja ott.

Meséimnél majd szebbeket mesél
s szelíden kézenfogja, hogyha fél.

Útjukra néma csillagfény figyel,
úgy járnak ketten doktor Földivel.

31

Ó, szomjúság s szabadság gyermeke!
Ezen a fénnyel búcsúzó napon
itt ülne most velünk a csónakon,
míg szól az őszi ünnep éneke.
A hegy felől vadlúdszó hallik át,
rezzenti lenn a sok szelíd libát
s felszállnak fényes angyalszárnyakon.
Lelkén örömhullámmal futna széjjel
a dús szeptember fény-kísérete,
s lúdszóval, dallal, vízzel, déli széllel
együtt lüktetne drága élete.

32

Kristályos ég, hűl már a sugara.
Most itt állnánk a híd-romnál vele,
nyárbarnított, kemény orcáira
rózsát hímezne október szele.
Néznők, hogy ring a fényes hab felett
a szélben hintázó sirály-balett.
Állok s a pillanat szépsége fáj.
Jaj, elszállt, mint egy kis fehér sirály.

33

Havas eső hull. A nagyapa-szék
meleg sarok-homályba hívogat.
Most mondókák jönnének és mesék,
tündért idéznénk és királyokat,
járnánk az alvó kastély udvarán,
farkastól féltenők a kicsi kecskét.
Mohó, meleg szempár ragyogna rám
s két boldog térdem fogná drága testét.

34

Jössz, jó idők futára, március.
Pendül a nyírfán már a daktilus.
Nem a tavasz kedvét szikrázza szét:
a völgy holt lányát hívja: "Bincikét".

35

Vén szív, vidulj, ma vesd le vérted,
az új tavaszt megint megérted.
Mondd: aki él, ma mind örüljön,
a fény rá záporozva dűljön,
zsendüljenek csírák a síron,
s jaj, a halottja fel ne sírjon!

36

Kinyújtod a tavaszba két kezed,
még nem hiszed, hogy nincs, még keresed.
Pedig tudod jól, elhervadt tövig,
szem benne többé nem gyönyörködik.

Elszáradt rég a tápláló gyökér,
a vére vissza többé sose tér,
de te még mindig azt hiszed, hogy él,
s úgy érzed: hozza jószagát a szél.

Mondd és ne sírj: mi várna rá, ha élne?
A kínból sok s az álmokból kevés.
Egy vérpazarló, vad kor szenvedélye,
otthontalanság, gyász és rettegés.

Mondd és ne sírj: most mély homok takarja.
Makkját szelíd tölgy hullatgatja rá.
És nincs Istennek, ördögnek viharja,
mely békességét felriasztaná.

37

Ma rejti még a lelked mély homálya,
szépséges arca hervadt és sötét,
vonásait a végső kép kuszálja,
idegenítő, bús halálpecsét.

De jönni fog egy nap: felkel s megindul,
kitárja könnyen azt a ködkaput,
s a búskomorság sűrű fátylain túl
a felderengő hajnalfénybe jut.

S úgy él veled, sugárba, színbe szőve,
tündér-testén is fénylő lesz a seb,
s ahogy kísér az újuló időbe,
csak fényesebb lesz, egyre fényesebb.

38

Látod, milyen ragyogva jön,
sugár ver át a köntösön.

A haja szálán fény eredt,
arcgödre fény-kutacska lett.

Ilyen tündöklés nem terem
szikrázó, déli tengeren.

Igy nem sugárzott égi fény
az üdvözült Beatricén.

A lelkem issza s inna még,
s szólítaná: Gyönyörűség...

De csak remegve nyúl felé,
attól tart, elrebbentené.

Ötesztendős ma. Istenem.
Behúnyom káprázó szemem.

39

Jön új világ, hatalmasabb a kornál,
mely börtönében elvéreztetett.
Rengéssel és viharral újraformál
patakot, kertet, rétet, völgyeket.

De ha tavasz lesz s lesznek csipkerózsák
s méhektől zsong a sokvirágú rét,
hirdesse itt az örökkévalóság:
itt járt, itt élte boldog életét.

40

Menj, karmos év. Menj, balsorsot hozó.
Mélyre zuhanj az elmúlás ködében.
Utánad nézek sújtottan, sötéten
s búcsúm egyetlen szó: Ragadozó!