Áprily Lajos: Tavasz a házsongrádi temetőben

Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének


A tavasz jött a parttalan időben

s megállt a házsongárdi temetőben.


Én tört kövön és porladó kereszten

Aletta van der Maet nevét kerestem.


Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,

s tudtam, elmúlt nevét nem találom.


De a vasárnap délutáni csendben

nagyon dalolt a név zenéje bennem.


S amíg dalolt, a századokba néztem

s a holt professzor szellemét idéztem,


akinek egyszer meleg lett a vére

Aletta van der Maet meleg nevére.


Ha jött a harcok lázadó sötétje,

fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.


S a dallamot karral kisérve halkan,

napsugaras nyugat dalolt a dalban,


hol a sötétség tenger-árja ellen

ragyogó gátat épített a szellem.


Aletta van der Maet nevét susogta,

mikor a béke bús szemét lefogta.


S mikor a hálátlan világ temette,

Aletta búja jajgatott felette,


míg dörgő fenséggel búgott rája

s kálvinista templom orgonája.


Aztán a dal visszhangát vesztve, félve

belenémult a hervadása, télbe.


Gyámoltalan nő – szól a régi fáma -

utat keresve, sírba ment utána...


A fényben, fenn a házsongárdi csendben

tovább dalolt a név zenéje bennem.


S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,

egyetlen könny, hogy azt a dallamot

Aletta van der Maet-nak megköszönjem.