Évfordulók, események

Évszázadokon keresztül, ha egy hajó kifutott a kikötőből, elszigetelődött a szárazföldtől. Ha bármilyen problémája akadt az út során, az általában csak akkor derült ki, ha nem futott be időben a célállomásra, esetleg roncsokat talált egy másik hajó a hatalmas vízen.

Samuel F. B. Morse-nak köszönhetően – aki távírójával lehetővé tette a vezeték nélküli kommunikációt, és kialakította a morzejelek rendszerét – az úton lévő hajóknak több lehetőségük nyílt a kommunikációra (és a segítségkérésre, vészjelzésre, mások figyelmeztetésére) nem csupán a szárazfölddel, hanem más vízi járművekkel is.

A brit hajósok körében elterjedt a „CQ” Morze-kód, egy általános hívójel, amely azt jelentette, hogy az azt követő információ „minden állomásnak” szól. Ez 1904-re kiegészült egy D-vel (a veszély angol megfelelőjéből, distressből): a „CQD” ezzel egy minden (földi és vízi) rádióállomásnak szóló vészjelző üzenetté vált. 1906-ban a berlini Rádiótávíró Konferencián született meg a döntés: a „CQD” helyett az „SOS” lett a vészjelzés nemzetközi Morze-kódja. Elterjedt az a nézet, hogy az SOS a „Save Our Ship” („Mentsétek meg a hajónkat”), „Save Our Souls” („Mentsétek meg a lelkeinket”) vagy a „Send Our Savior” („Küldjétek a megmentőnket”) rövidítésé lenne. Az SOS azonban rádiótechnika okokból lett pont ez a három betű: könnyű leírni, dekódolni, és a három rövid, majd három hosszú, aztán ismét három rövid jelzést pedig nehéz más szöveggel összekeverni, könnyen azonosítható, így gyorsan tudnak rá reagálni.

1908. július elsejétől lett hivatalos a vészjelzés a három betű (szóköz nélküli) Morze-kódja, azonban még évekkel később is használatban volt a „CQD” (különösen a briteknél). A Titanic is még ezt használta 1912-ben, mielőtt elsüllyedt, s csak néha szúrták közbe az SOS-jelzést is. 1912-ben a nemzetközi rádiótávíró konferencián élénken élt az emberekben a Titanic katasztrófája, amely miatt később több óvintézkedést is hoztak. Megegyeztek többek között abban, hogy minden hajónak figyelnie kell a 600 méteres sugarú környezetükben a vészjelzésekre. Minden óra 15 és 45 percében egy-egy három perces szünetet kell tartaniuk a rádiózásban, és a vészjelzéseket figyelniük.

A „CQD” és az „SOS” jelzésen felül mást is használtak a sürgős, veszélyt jelző üzenetek küldésében. Az „XXX” sürgősségi jelzés volt, bár nem annyira, mint az „SOS”: ott használták, ahol aggódtak a hajó vagy legénység biztonsága miatt. A „TTT” morzéval jelezték, ha jégre, viharra vagy más navigációt befolyásoló tényezőre akartak figyelmeztetni. A rádión leadott kétszavas vészjel volt a MAY DAY, amely a francia m'aider (Segítsen) szóból ered.