Évfordulók, események

A történetmesélés világnapján a szóbeli mesélés művészetét és a mesemondókat ünneplik világszerte. Ezen a napon igyekeznek a lehető legtöbben a legtöbb embernek beszélni, ahány helyen és nyelven csak lehetséges. Manapság különösen fontos a mesemondásra felhívni a figyelmet: egyrészt hasznos, kellemes közösségi-családi időtöltés, másrészt az olvasóvá nevelés is valahol itt kezdődik – sok minden múlik azon, hogy a gyermekeknek mennyit (és mit) olvasnak. A mesehallgatás az első lépés a könyvek szeretete, a nyelvi készségek és a képzelet fejlesztése, de a morális nevelés felé is.

A történetmesélés világnapjának
logója A történetmesélés világnapjának története Svédországban kezdődik: március 20-a az „Alla berättares dag”, „minden történetmesélő napja” volt. 1991-ben tartották meg először – később több-kevesebb lelkesedéssel, de ünnepelték. 1997-ben az ausztrál mesemondók egy csoportja öthetes ünnepséget szervezett, és március 20-át a szóbeli elbeszélők nemzetközi napjának nevezték ki.

2001-ben elindult a skandináv történetmesélők internetes hálózata, a Ratatosk (a skanináv mitológiában Ratatoskr egy mókus, amely a világfán, az Yggdrasilon visz üzeneteket a tetején lakó sas, és a gyökerei között élő kígyó között) – ehhez később csatlakoztak a norvég, dán, finn és észt mesemondók is. Ezután már több országban is terjedni kezdett az ötlet, és tényleg nemzetközivé vált az ünnep. A történetmesélés világnapján minden évben egy-egy témát kiemelnek, amelyre nagyobb hangsúlyt fektetnek: ezeket általában mesemondók döntik el. 2004-ben a madarak, 2010-ben a fény és az árnyék, 2012-ben a fák, 2014-ben a szörnyek és sárkányok, 2015-ben pedig a kívánságok, vágyak, álmok kerül a középpontba.

Valós történetek eseményekről, emberekről, hősökről vagy csatákról, kitalált mesék tündérekről, sárkányokról vagy beszélő állatokról; tanítanak, elgondolkodtatnak vagy éppen csak szórakoztatnak, megijesztenek vagy megnyugtatnak, esetleg álomba ringatnak. A történeteknek, meséknek számtalan fajtája van, és elmesélésüknek is rengeteg célja és módja. De a legfontosabb mégis az, hogy a mesélők rabul ejtsék a hallgatóságot, akik arra a kis időre egy varázslatos világ szereplői lehetnek, ahol bármi megtörténhet...

„Örülök a népmese újbóli virágzásának, a meseértők és a mesék felé fordulók egyre növekvő táborának, de félek attól, hogy a sok bába között elveszik a mesét éltető forrás: a mesemondás és a mesehallgatás egyszerű öröme. Amikor nincs értelmezés, szimbólumfejtés, tanulmányozás, terápiás helyzet, hanem mindezek helyett az élő, lélegző mese működik. Amikor a meséről való beszédet felváltja a mese hallgatása. Amikor nem azért jönnek össze ötszázan egy előadóteremben, hogy meghallgassák az előadót, hanem azért, hogy meghallgassák a mesemondót. Úgy vélem, ez lesz a mese új, igazi virágkora.”

(forrás: Boldizsár I.: Mesekalauz úton lévőknek. Magvető, 2013, 13-14.o.)

„Ha valaki el akarja mesélni a történetemet, arra fogom kérni, hogy kezdje úgy, ahogyan a tündérmeséket szokás kezdi: Volt egyszer...”

(Paulo Coelho: Tizenegy perc)