Évfordulók, események

Az első világháború idején az Oszmán Birodalom és annak lakói nemzet-identitási problémákkal küzdöttek. A törökök mellett a nagy számú kisebbség az örmények voltak, akik szerettek volna saját államot alapítani az Örmény-felföldön, akár fegyverrel is. A 19. század végéig a török politika azon volt, hogy a keresztény vallású népcsoportot asszimilálja (ez nagyrészt az iszlám vallásra történt áttérést is jelentette). Az 1890-es években erőszakos cselekedetekre is sor került: közel 300 ezer ember halt meg, és több százezer kényszerült emigrációba. Azonban ahogy a török birodalom (nemzetközi és bel-) helyzetét egyre inkább veszélyben érezték, még komolyabb lépésekre szánták el magukat: az ifjútörök kormányzat 1914 májusában megkezdte az „örmény kérdés” megoldását kidolgozni.

Mikor Törökország belépett a háborúba, közel 60 ezer 18-45 év közötti örmény férfit is besoroztak a hadseregbe harcolni. 1915 februárjában a török hadügyminiszter, Ismail Enver pasa rendeletet adott ki, amely alapján az örmény katonákat lefegyverezték (a pasa arra hivatkozott, hogy szimpatizálhatnak az ellenséggel, az oroszokkal), később sokukkal török bandák végeztek.

Tsitsernakaberd, az örmény népirtás halottainak emlékműve (Jereván)

1915. április 24-e éjjelén hivatalos vádemelés nélkül letartóztatták és elhurcolták az örmény értelmiség 250 tagját (orvosokat, ügyvédeket, tanárokat, írókat, egyházi és politikai személyeket – vagyis a nemzetiség legfontosabb intellektuális és közösségi vezetőit), majd kivégezték őket. Ezután kezdődött meg az örmény lakosság nagyszabású kitelepítése. 1915 májusában a török vezetőség meghozta az örmények ideiglenes kitelepítéséről szóló Tehcir-törvényt, amelynek értelmében a kormánynak és a hadseregnek jogában áll mindenkit kitelepíteni, akik veszélyt jelenthetnek a nemzetbiztonságra (pár hónappal később megszületett az a törvény is, amely lehetővé tette a kitelepítettek minden vagyonának elkobzását is).

A deportáltak karavánjait az arab sivatagokba vezették: sok irat, jelentés bizonyítja, hogy sokan tudták, ez nem egyszerű kitelepítés, ez népirtás lesz. Nem biztosítottak nekik szállítóeszközöket (bár voltak, akiket vonattal szállítottak az út egy részén, s a többit gyalog kellett – volna – megtenniük), vizet vagy élelmet, szállást. Rendeletben megtiltották az örmények bármilyen megsegítését (legyen szó bujtatásról, vagy akár ételosztásról), sőt, parancsba kapta több város vezetősége is, hogy öljék meg őket. De voltak, akik ezeket a parancsokat nem tartották be, s többen nekik köszönhetik, hogy túlélték – sok török nem értett egyet azzal, amit az örményekkel tesznek. Azonban volt, hogy a kitelepítettek ellenálltak: az egyik ilyen eset volt az, ami a Mózes-hegyen történtek, ahol közel 5000 ember 53 napon keresztül barikádozta el magát, mígnem a francia tengerészet segítségével sikerült elmenekülniük.

Az „események” (hivatalosan „áttelepítések”) áldozatainak számát még ma sem tudják pontosan meghatározni: 1914-1918 között egy és másfél millió ember halhatott meg (nem csak örményeket, hanem arabokat és görögöket is deportáltak), több százezren emigráltak. 1919 tavaszán a török vezetőséget felszólították, vonják felelősségre az előző kormányt és az ifjútörök vezetőséget. 11 embert halálra is ítéltek, köztük Szaid Halim nagyvezírt, Talaat belügyminisztert és Enver hadügyminisztert. Kivégzésükre nem került sor: külföldre menekültek, ahol azonban örmények ölték meg őket.

Mára 22 ország ismerte el, hogy az Oszmán Birodalomban történt esemény „örmény genocídium”, azaz népirtás volt. A török állam a mai napig nem ismerte el a népirtás tényét, és nem kért bocsánatot a történtekért. A történtekkel több tudós foglalkozik, s regényekben, filmeken is megjelenik. A leghíresebbek közé tartozik Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja, vagy az Antonia Arslan családjának történetéből merítő Pacsirtavár.