Évfordulók, események

1899-ben született Osakában egy jómódú, polgári családba (édesapja orvos volt). Szülei korai elvesztése után a négyéves Kavabatát nagyapja veszi magához. Mindössze 15 éves, amikor nagyapja is meghal, s ezután saját lábára állt. Bár eleinte festő szeretett volna lenni, írói tehetsége már korán megmutatkozott – diákkori írásait később az Egy tizenhatéves naplója című kötetben adták ki.

1920-ban beiratkozott a Tokiói Császári egyetem angol irodalom szakára (majd átjelentkezett a japán irodalom szakra). 1924-ben részt vett a naturalizmustól mentes jelképrendszer kimunkálására törekvő „neoszenzualista (vagy „újfajta érzékenységű”) csoport” megalapításában, diáktársaival irodalmi lapot indított. Ebben jelent meg Az izui táncosnő (Izu no odoriko, 1925) című elbeszélése is, amelynek középpontjában egy vándortársulati táncosnő és egy diák szerelme áll. 1937-ben jelent meg leghíresebb könyve, a Hóország (Jukiguni, 1969): a főszereplő „ egy előkelő fővárosi férfi az eszményi szépség megszállottja, ennélfogva nem éri be a luxusszállodában megismert vonzó és művelt gésa szerelmével”. A hegy hangja (Jama no oto, 1949) című regényében „a mindenbe egykedvűen beletörődő keleti bölcsesség beszél öregségről és halálról”. „Kavabata a japán hagyomány meg az új európai irányzatok keresztezésével kísérletezik, ezt tükrözi”. Az ezerdaru-minta – Modern japán elbeszélők (Senbazaru, 1951) kisregénye.”

„...Kavabata művészetének táptalaja a klasszikus japán irodalom, közlésmódja a haikuköltészet ugyan, de erősen hat rá a nyugati irodalom (Csehov, Dosztojevszkij, Strindberg, Joyce) is. Jelmondata: »Egész életem a szép keresse, és azt folytatom halálomig.« Témái: utazás közben fellobbant és kihunyt szerelmek, műtárgyakba temetkezett emberi drámák, öregek, elesettek napi gondjai. Kavabata életfelfogása buddhista színezetű: a dolgok eredete és rendeltetése megfoghatatlan, s az egyetlen bizonyosság az önmagával játszadozó emlékezet.”

Munkásságáért 1968-ban elnyerte az irodalmi Nobel-díjat – ezzel ő lett az első japán író, aki megkapta ezt az elismerést. „Amikor értesítették, hogy megkapta a Nobel-díjat, így nyilatkozott: »Hallottam, hogy nevem a jelölteké közt van. De nem gondoltam, hogy nekem ítélik oda a díjat, mert írásaim nem erőteljesek és nagyszabásúak. Úgy vélem, az hogy megkaptam, elsősorban annak köszönhető, hogy mögöttem áll a japán hagyomány.«” 1972. április 16-án halt meg – hogy balesetben, vagy önkezével vetett véget életének, máig nem tudni biztosan.

(forrás: K. Jakab Antal: Irodalmi Nobel-díjasok Lexikona, 1901-2002. Saxum, 2003, 156-157.o. és

Kavabata Jaszunari: Hóország. Magvető, 1969, bevezető)