Évfordulók, események

Percy Bysshe Shelley „gazdag, előkelő, szép és szerencsétlen volt; de nem volt színész-természet. Ő minden gondolatát komolyon gondolta, és merev helytállása okozta élete minden szenvedését: az egyetemről kicsapták, mert nem volt hajlandó lázadó könyvét [Az ateizmus szükségessége, 1811] visszavonni, apja kitagadta, konok lovagiassága szerencsétlen szerelmekbe és házasságokba Louis Edouard Fournier: Shelley temetése (1889) sodorta; halála is stílusos volt: a speziai öbölben vízbefulladt egy hajókirándulás alkalmával.

Shelley rendkívül intellektuális költő volt, sőt verseinek eszmei mondanivalóját tartotta egyedül fontosnak; és az ő eszmevilága is, mint Byroné, a lázadás jegyében állott. Nem valami társadalmi forradalomról álmodozott, amikor a Szabadság nevét kimondta; hanem valami általános, kozmikus forradalomról, a természet forradalmáról, úgyszólván, az égnek a földre jöveteléről. De ezeket az eszméket nem is tisztázta soha; megmaradt valami eksztatikus lelkesültség állapotában mindvégig. Csak annyit tudott, hogy mindenkit fel akart szabadítani; az íreket, az asszonyokat, az emberiséget.

Lázadó, dacos, zavaros gondolataival, melyek a XVIII. század és a francia forradalom utolsó hullámai voltak, éles ellentétben állt Shelley egyénisége: csodálatosan szelíd, lágy, miszticizmusra hajló természet volt, olyan, mint a Sensitive Plant (Az érzékeny palánta – Babits M.), az érzékeny növény, melyről egyik legszebb költeménye beszél. […]

Shelley […] művészete a tetőfokot kisebb költeményeiben éri el. Shelley költészete csupa gazdagság: teljesen zenei költő, és egyben neki van a legragyogóbb képfantáziája az angol költészetben. Az angol költői nyelv zenéje egészen új életet nyert az ő kezében; dalszerűséget, ritmusokat talált fel, melyek előtte teljesen ismeretlenek voltak. Képei nem vonalszerű képek, inkább kontúrtalanok: fény és árny játékai, valami túlvilági ragyogás van bennük, ami nem a földi dolgok visszaverődése; a legromantikusabb költői képek.”

(forrás: Szerb Antal: Az angol irodalom kis tükre. Holnap K., 1993, 92-94.o.)