Évfordulók, események

A „Szépség költője”, „a harmadik nagy angol romantikus [Byron és Shelley mellett] nem született olyan szerencsésen, mint a másik kettő. Keats szegény, beteg és csúnya volt, a sikerrel sosem találkozott. A görög szépséget, amelynek legnagyobb modern költője, az akkoriban Angliába hozott Elgin-márványokon kívül csak egy lexikon tollrajzaiból ismerte, magasabb neveltetésben nem részesült, görögül nem tudott. Első költeményeiről gyilkos kritikát írtak, értelmetlen zagyvaságnak nevezték. Egyetlen szerelme, kacér és üres kislány, nem vállalt szolidaritást a szegény és szenvedő költővel, és csak bánatot okozott neki. Tüdőbeteg fivérének ápolása közben maga is tüdőbajos lett, Rómába ment gyógyulni, és Rómában éhen halt. Költői nagyságát csak fél századdal halála után ismerik fel a preraffaelita költők, akik ősüket ünneplik benne.

John Keats: Óda egy görög vázához (részlet)
Oh, antik karcsuság, szelíd ivek, márványfiúk s lányok kecses köre, oh, sűrü ágak, eltiport füvek, oh, formák csöndje, anda gyönyöre az öröklétnek: hűs pásztormese! Ha rajtunk múlás űli már torát, te megmaradsz s míg új jajokkal ég az új kor, nékik is zengsz, hű barát: "A Szép: igaz s az Igaz: szép! - sohse áhitsatok mást, nincs főbb bölcseség!"                                 (ford. Tóth Árpád)

De a rövid idő alatt, amíg élnie adatott, nagyon szerette az életet. Az élettől menekülő, felhők közt járó romantikusok közt ő az, akinek szeme, szíve, minden atomja nyitva áll minden szépség befogadására. Nem rabelais-i széles gesztussal, nem a dekadensek beteg vágyával, hanem úgy szerette az életet, mint a virág a napot. […]

A szépség minden. Keats nyitja meg az angol esztétaköltők hosszú sorát, és ő a legnagyobb mindannyiuk közt. A szépségen mélyebb és átfogóbb valamit ért, mint a többiek. […] Shelley a vers zeneiségében éri el a legmagasabb határt, Keats pedig festőiségben. Megdöbbentő, mi minden fér el Keats egy-egy sorában, mennyi kép, mennyi távoli képzettársítás, mennyi rejtett értelem. Verseit úgyszólván szavanként lehet élvezni. Talán ez varázsának titka […].”

(forrás: Szerb Antal: A világirodalom története. Magvető, 1989, 471-475.o.)