Évfordulók, események

Mihail Bulgakov 1891. május 5-én született Kijevben. Apja a Hittudományi Akadémia professzora, anyja

tanárnő volt.1909-ben felveszik az orvosi karra, s a világháború első esztendeiben kórházi munkát végez mint orvostanhallgató. 1919-től Vlagyikavkazban dolgozik, ahol bemutatják első darabjait. Bulgakov egyre inkább az irodalom felé fordul. Ám még előtte, szülővárosában valós tapasztalatokat szerzett a polgárháborúról, a véres eseményekről. Németek, vörösök és fehérgárdisták váltják akkor egymást Kijevben. A sorra megjelenő elbeszéléseiben (Ördögösdi 1924, Kutyaszív 1925,Végzetes tojások 1925) groteszk-komikus szituációkat, fantasztikus történeteket teremt, melyben a humor, a szatíra és a szarkazmus erejével festi meg a tömegembert, az ostobaságot. A fehér gárda 1925 az erkölcsi jó szándék és a történelmi tévedés regénye, melyben a polgárháború eseményei során a monarchista Turbin család várakozó reményei illúziók maradnak. Ezt követi a Menekülés 1928 mely az előző mű témavariációja, ám újszerű „álomdramaturgia” alkalmazásával épül: a valóság átnő az irreálisba (az álomba mint belső valóságba), s az emigrációba szorult tisztek erkölcsi megroppanását groteszk, képtelen helyzetekbe sodródásuk jelzi. A mű bemutatását a RAPP főtitkára megakadályozza. Bulgakovot „belső emigrációval” vádolják, amellyel diszkreditálja a jelent. és rehabilitálja a múltat. A Zoja szalonja (1926) és a Bíborsziget (1928) című szatirikus vígjátékok metsző iróniával szólnak a közerkölcsökről. 1928-tól nem publikálhat. 1930-ban Sztálinhoz írt levele nyomán - mely Bulgakov magas fokú emberségének, erkölcsi tartásának, művészeti krédójának és nem utolsó sorban személyes bátorságának is bizonyítéka -, segédrendezői állást kap a Művész Színháznál (1930-36). Életének utolsó évtizedében irodalmi munkásságának középpontjába a művész és a hatalom viszonya, összeütközésük, s mögöttük a gondolatnak és az írás szabadságának, a lelkiismeretnek s az értelmiségi lét felelősségvállalásának kérdése kerül. Az Iván, a Rettentő (1931) című játékos-komoly darabja a kisszerűségtől, feljelentgetőktől fenyegetett művészsorsnak, az alkotói szabadságnak és az emberi méltóságnak az ellehetetlenülését hangsúlyozza. A Képmutatók cselszövése (1932) és a Puskin utolsó napjai (1936) az abszolút hatalom és a költő végsőkig kiélezett konfliktusát, az önmagát minden áron megőrizni kívánó ember és művész lelki gyötrődését mutatja be remek dialógusokban. A Színházi regény (1937) groteszk képet nyújt a színház belső világáról, a rivalizáló színészek életéről, de legfőképpen a kisszerű zsarnok képtelen belső emberi világáról és a művészi-emberi kiszolgáltatottságról. Főművét, A Mester és Margaritát szinte a halál zárja le. 1940. március 10-én a testi szenvedésektől megkínzott, már hosszú ideje fekvőbeteg, s alig látó író megváltásként fogadja a halált.