Évfordulók, események

"... Elmúltam ötvenéves, nagyapa vagyok... Egyik társaságban a múltkor megkérdezték tőlem; mikor leszek már felnőtt? Nem hinném, hogy infantilis lennék, de felfedezték, hogy szeretek visszanézni. Visszavarázsolni a gyerekkort! Tudom, hogy testben nem lehet, de lélekben szeretnék hatéves lenni. Sokszor ezért írok.

Azokkal a gyerekekkel akarok azonosulni, akik ott ülnek az oviban, a napköziben, akiknek mesélek... Én állandóan érzem a gyerekkort magamban, nemcsak az íráskor Önfeledt állapot ez a korszak, és sajnos nagyon hamar vége van. …

Minden új versemet ma is kegyelemnek tartom. Mert a jó verset a költő, azt hiszem, sohasem önmagának köszönheti.”

(forrás: Kormos István művei. Osiris, 1995)

„... egy ember vagyok, aki saját magából akar közölni valamit, de elképzelhető, hogy az én saját ügyem még valakinek a saját ügye.” Ez az állandóan magáról éneklő költő gyakran élt a szerepjátszás lehetőségével.

Volt varázsló; büszkén hirdette: „világokat varázsolok, amikor akarom”; aztán sámán költő, aki „vicsorító lókoponyán tamburázott tollal”; volt bohócsipkás bölcs, Yorick mezét öltve magára; öregedő Harlekin, akinek az idő múlásával már „nem zsongott fülébe édesen szivárvány-hurkatöltőn át a múlt”.

Volt Orpheusz, akin – öregedvén – nem fogott „semmilyen rontás”; és végül volt N. N., bolyongván a világban. ... De bármilyen mezt öltött is magára, ember maradt és poéta, csodát látó és csodát hirdető. Költészete egyszerre volt modern és hagyományőrző... Később költőként a varázslás lett költészetének igazi lényege; a mágia, az álom, a mese és a valóság különös együttese jelent meg lírájában. …

A tejesség igényével csendült meg benne minden egyes vers, ahol múlt és jelen, tér és idő, parányiság és végtelenség, egyén és közösség megnyugtató, a számvetést végző ember komolyságához méltó harmóniája született.”

(forrás: Az örvénylő-szívű vándor. Radnóti Emlékbizottság, 1986)