Áprily Lajos: Falusi elégia
1.
Nagyalvók, itt az égerfák tövében,
reám ismertek, ugye-e: én vagyok.
Be régen is volt, úristen, be régen,
mikor mosolygó élők voltatok.
Vágytam, nem is tudom már, mennyi éve,
meghitten járni újra köztetek,
harangvirágos, omlós föld ölébe
olyan nagyon miért siettetek?
Én messze jártam, szomjazó csavargó,
vérhullatásos arra most az út:
míg nagy mezőn embert kaszált a sarló,
magammal vívtam irtó háborúz.
Mikor a völgy felett zúgott a gránát
s a régi föld rengett alattatok,
a borzalmas ötéves éjszakán át,
ti, ugye-e, akkor is aludtatok?
S míg szenvedő szemem rémségre döbben,
itt korhadt rács közt csöndes fű zizeg,
s idegtelen, odvas szemgödrötökben
letűnt világom képét őrzitek.
Marasztaló varázsbarlangotokban,
szemgödrötök védő mélységeiben
-anyám emlőjén sem pihenne jobban-
kisgyermek-arcom is békén pihen.
S az esztendő hiába fordul újra,
a lombokkal hiába sápadok,
ott élek én pirostüzesre gyúlva,
ahogy régente annyit láttatok.
A megtartó és féltő aggodalmat
nem is felejtem el, ne féljetek:
viszonzásul, becézgető hatalmak,
húsz éve őrzöm kedves képetek.
Megőrizem rózsásnak, mintha élne,
magam teszek most bűbájos csodát,
a harangvirágos, omló föld ölébe
viszem hűséggel és védem tovább.
Jó bácsik, nénik s holtjaim szemében
szelíden alvó rózsás kisgyerek:
nagyalvók, itt az égerfák tövében,
viszontlátásra. Béke veletek.
2.
Testvér, ki itt már harminc éve alszol
kábult, véget nem érő álmokat,
amíg körül rigó-s poszáta-dal szól
és altat holtat és virágokat,
Testvér, ki nem hagytál rám semmi képet,
egy korhadó rács emlékét csupán:
elindultam most-megkerseni Téged-
e pislogó jánosbogár után.
De halk emlékkel hasztalan kereslek,
a régi rácsos halmot nem lelem.
Ahol a föld lassan fölitta tested,
most vadbozót és vadvirág terem.
Éger tövén piros szamóca lángol,
a százszorszépnek lepke tetszeleg,
és vadméh gyűjt a liliom porából-
Eltűnt Testvérem, hol keresselek?
3.
Testvér, ki tőlem bokrok és virágok
hűs, illatos titkába rejtezel,
Testvér, akit már fel sosem találok:
miért vagy hozzám mégis oly közel?
Mint kisfiúcska, jártam itt naponta,
valamikor sok boldog éven át,
kis társaimmal gondtalan csapongva
magamnak itt leltem játszó-tanyát.
Testvér, Tevéled semmit sem törődtem,
a szomszédságod csöppent sem zavart,
kis gallykunyhómra lombokat ha törtem
s halomba raktam a hullott avart.
Ha csábítottak a piros szamócák
vagy az aranyporzójú liliom,
vagy vakmerő kézzel téptem le rózsát
ápolt virágú szomszéd sírokon.
Ha gödröt ásni jött ásós-kapás nép,
kíváncsi kedvvel néztük, mennyit ás,
és nem volt több, mint kedves tűzijáték,
halottak napján a világítás.
Játékainktól nem volt semmi messzebb,
mint a koporsó és a furcsa holt:
lelkendező, meleg gyerekszívnek
Halálország az élet kertje volt...
Aztán: bolyongtunk messze, hányavetetten
és hűtlenül elhagytunk Téged is.
Tudás fájának áldozatja lettem
s Halálország most már az élet is.
Azóta: Testvér, Téged is szeretlek,
járván halálos ösvények felett,
azóta bútlanságomért vezeklek
s kábult fejem a mélytől szédeleg.
Testvér, ugy-e, Te is már elfeldted
álomriasztó kis játékaim,
ha pajkosan futottam át feletted
vagy néma szomszédok sírhalmain.
Talán, míg kis lábam dobbanva rajtad,
rigót-elejtő lázban átszaladt,
talán, ha megvolt még a keskeny ajkad,
Te mosolyogtál lent a föld alatt.
4.
Testvér, Te itt már harmic éve alszol,
dédelget itt egy névtelen verem,
és harminc éve híred sincs a harcról,
amit mi vívunk szörnyű éberen.
Halálos úr pihentető kegyelme
e helyt örök hűbért adott neked.
Minket az élet portánkról kiverve
kálváriás utakra kergetett.
A semmisülés kéje ringat itten,
míg én, magamra lázadó Káin,
hányszor homályos rengetegbe vittem
emberkerülő háborgásaim.
Szító tavasz vagy nyári nap verése
itt nem hevít, a porló csont hideg,
de rettentő az élt szív büntetése,
a Dante-kínnal zendülő ideg.
Undor kínoz, vagy perzselő kívánság,
langyos szigetre nem jutunk soha-
Mért csak Neked jutott a nagy kiváltság,
az ifjan-elmúlás felségjoga?
S mégis, ha szánva, sajgó életemnek
cserébe kérnéd megmaradt felét,
csöndes Testvérem, mert nagyon szeretlek,
el nem fogadnám a kinált cserét.
5.
Apád, ki itt hagyott magadra, árván,
kit bús emléked most is látogat,
búcsúzva bízta rám: „A sírja táján
szedj majd a sírra friss virágokat.”
Virág, virág a sírra volna bőven,
a kis kapun túl színtenger fogad.
Mégis mit ér, ha széles temetőben
meg nem találom régi sírodat?
De szálló rímek tán Reád találnak,
színes virág helyett komor virág:
Testvér, lelkében fűnek és virágnak,
fogadd el ezt a bús elégiát.