ÚJRAOLVASÓ: Nyírő József: Jézusfaragó ember
„Szép itt minden, még a levegőben elcsavart füst is.
Úton-útfélen látom az érdekes, kissé fellengző székely fényt,
mely a nap alá is tüzet szeretne rakni. Az angyalok osztovátáján
sem lehetne kedvesebb helyet szőni. Az élet örökkévalósága van
itt, hol a halál talán sohasem támasztja üveglétráját az ember
homlokának, hogy megnézze hátralévő napjait.”
(részlet)
„A darab egy székely művész szellemi válságának bemutatásából indul ki. Ajnádi Ferenc, a nagy tehetségű szobrász, nem találja helyét Kolozsváron s visszavonul falujába, a csíki havasok lábaihoz. Vívódó lelke ott alkotja meg azt a lázadó Krisztus-szobrot, amelyet élete főművének tart. Az egyház azonban nem vállalja ezt a zseniális, de nyugtalanító feszületet, amely nem békét hirdet a földön, hanem háborút. A csalódott művész otthagyja a falut és felmegy a havasra favágónak. Ott szörny élményen megy keresztül. Ügyetlensége folytán éppen azt az embert sújtja halálra egy kidöntött fa, aki kenyeret adott neki...”
(Kádár Imre: Jézusfaragó ember. In.: Nyirő József, a székely nép krónikása. Pallas-Akadémiai Könyvkiadó. Csíkszereda, 2005.190-191.p.)
„Ilyen előzmények után került a Nemzeti Színház színpadára a Jézusfaragó ember, Nyírő József székely népi drámája, amely a közönség részéről nagy tetszéssel találkozott, a kritikában pedig némi vitát keltett. A közönséget megértjük, akik tisztán látjuk a mai magyar középosztály lelki állapotát, a kritikai vitát az íróval és a színházzal mi is átvesszük.”
