ÚJRAOLVASÓ: Nyírő József: Isten igájában

„...pedig tudom, hogy ő az egyetlen, aki nekem ebből a világból megmaradt.”
„Még egyszer végiggondolom elmúlt életemet, mindent, elveszett, kietlen voltomat, egekből lezuhant papságomat, a reám váró jövőtlen sivárságot, a belső hazugságot, melyben évekig éltem, a képmutató, sok emberaljasságot, gazdasszonnyal vagy titkos szeretőkkel prostituált papok borzasztó lelki zuhanását, Istennel való belső békességemet, virág nélküli magánosfa-sorsomat, a sok szenvedést, éhezést, megaláztatást, ezer gyanúsítást, mindenkitől rágott becsületet, az elveszett régi hazát és nagy célokat.”

(részlet)

„Valójában önéletrajzi regény, azt a rögös utat mutatja be, amely a papi szemináriumtól a falusi plébániába, majd a világháború poklából a molnárként végzett kétkezi munka idilljéhez vezetett. A regény fiatal hőse nemes eszmények szolgálatának vágyával lép papi pályára, elhatározását azonban nem hivatástudat indokolja, inkább az a szándék, hogy könnyítsen szegénységben élő családja terhein. Papnövendékként, fiatal lelkészként sokat vívódik ennek a hivatástudatnak a hiánya miatt: minél jobban megismeri a valóságos életet, annál erősebbek lesznek a kételyei...A háború kitörését követő pár hónapos hazafias mámor után mind jobban átérzi a hátország kínlódását, a hadikórházakat látogatva megismeri a frontkatonák szenvedéseit. Végül egy szenvedélyes szerelem érleli meg az elhatározását: elhagyja az egyházi rendet, feleségül veszi szerelmesét, s egyszerű falusi molnárként próbál családjának megélhetést teremteni.”

(Pomogáts Béla: Utószó. Nyirő József: Isten igájában. Debrecen, 1990.)