ÚJRAOLVASÓ: Herman Melville: A harangtorony

"A kőfenyő valamennyi énekesmadarával, a síkságra dőlt.”
„Úgy vélték, hogy a lelencnek a szabadban fölfüggesztett harangok és harangozóik adták az ötletet, amelyre tervét építette. Egy magas árbocon vagy toronytetőn gubbasztó emberalak alulról nézve, annyira parányinak látszik, hogy kivehetetlenné válnak érzelmet tükröző vonásai. Személyisége megszűnik. Mozdulatai nem tanúskodnak szabad akartról, hanem gépiesnek látszanak, akár a szemafor karjának mozgása.”

(részlet az elbeszélésből)

A harangtorony lelenc építőmestere, Bannadonna talán egyszerűbb eset. Az inkább romantikus mesébe hajló történet egy kissé didaktikus, szimbolikus példázat a művészet, az emberi tudás veszélyeiről. A reneszánsz mindent akaró elbizakodottsága lesz az építész veszte, amikor rejtélyes szerkezete, amely megmagyarázatlanul titokzatos és egészében nem is értelmezhető, működésbe lép, és agyonüti a még a harang domborművén dolgozó mestert. Az egész ügyet maga az író is kurtán-furcsán intézi el: "A magyarázat tehát túlnyúlik magán a tárgyon, s kiterjed egynémely különös, korántsem tisztázott jelenségre."

(Sántha József: Befalazott lelkek – Herman Melville: Billy Budd és más elbeszélések)