ÚJRAOLVASÓ: Rákosy Gergely: Elmarasztalva: Brigitte Bardot

„A hajnalok, az ébredések voltak a legkegyetlenebbek, mikor a tudat újra és újra rádöbbentette arra, ami nincs. Ami nem hozható helyre, nem „jön rendbe”, ami most már megmásíthatatlanul mindig így lesz. Nappalonta már sok mindenbe beletörődött, sok mindent elfogadott, s egyre ügyesebben használata a bal kezét, már valahogy lassacskán írni is tudott vele, a nevét mindenesetre le tudta már írni bal kézzel. De a hajnalok sokáig rettenetesek voltak. Érezte, hogy minden rendben van, megvannak az ujjai épen, s tudta, hogy most mindjárt oda kell nyúlnia megbizonyosodás végett. S az eredmény mindig ugyanaz: minden hajnalban újra és újra rázuhan a medve a koszos fejére.”

(részlet a műből)

„Munkásságról, munkásosztályról úgy általában könnyű beszélni. Általános problémái, tipikus vagy tipizálható életelemei a munkáséletnek is éppúgy vannak, mint bármely más emberi kategóriának vagy tenyészetnek. De ha felbontjuk egyedeie is ezt az osztályt, akkor íme, ilyen Kovácsné-sorsok bukkannak elénk. Az otthonosság a témában, az üzem világában, ami az „élvezetvallás” híveinek talán érdektelen, nekem nagyon is meggyőző, mert követhető logikáját adja az eseményeknek, a balesetnek, amely éppen ezzel emelkedik ki a naphír-rovatból az irodalomba, sőt a tovább folyó történelembe. De hol van hát az emlegetett hajszál? Talán a bizarr címben és az itt-ott groteszkbe hajló elbeszélő stílusban? Akkor talán azokban a meghökkentő asszociációkban volna, amelyeket a Kovácsné franciául tanuló lánya dobot be Brigitte Bardot szép – vagy nem szép – nőiessége körüli vitáról, és ez Kovácsnéban felszínre hozza a saját eltemetett szépsége utáni nosztalgiát?”

(Veres Péter: Jelenidő. Magvető Kiadó. Bp., 1968. 165-166p.)