Kemény Dezső író, újságíró, műfordító
Beszélgetések, cikkek, interjúk >>
Önálló kötetei könyvtárunkban >>
Írásai a Dunaújvárosi Hírlapban >>
Kritikák, könyvismertetések >>
„Itt maradtam tehát, s lettem dunaújvárosi, és maradok is, mert hiszen életemnek túlnyomó részét itt töltöttem. Hogy mivel töltöttem? Azzal, hogy éltem. Dolgoztam itt és ott, s közben írtam és fordítottam, jól-rosszul ezt én meg nem ítélhetem. … A Parnasszusnak még a derekára sem vágyakoztam, nemhogy a csúcsára, s maradtam itt és írtam, ahogyan erőmből és szorgalmamból tellett.”
Budapesten született 1925. március 6-án. „Budai polgári családból származom. Jó voltam reál tantárgyakból, kézenfekvőnek látszott, legyek mérnök. A gond az, hogy a kézügyességem nulla, hogy a francba legyek én mérnök, rájöttem inkább talán a bölcsészet, be is iratkoztam a Pázmány Péter Egyetemre, közben elkezdtem verseket fordítani, görögöt, latint, majd két év után mondom, Dezső, nem való a tanárság neked, azt is abbahagytam: így lett belőlem szívós munkával egy nulla.” Piarista gimnáziumban érettségizett, először a Műszaki Egyetemre iratkozott be majd abbahagyta, és a bölcsészkaron magyar-latin-görög szakon folytatott tanulmányokat, de azt sem fejezte be. Tanulmányai után lektor, majd újságíró lett.
Feleségével és két gyermekével 1953-ban költöztek Sztálinvárosba a jobb megélhetés, a lakáshoz jutás reményében. Harmadik gyermeke már Sztálinvárosban született. Az építkezésen egy napig segédmunkásként dolgozott, majd normaelszámoló később energetikus a vasműben, majd elektrikus lett a papírgyárban. Az 1960-as években novellákat néha, főleg verseket írt, amelyeket a Tiszatáj és az Új Írás közölt.
Egyéniségéből adódóan nehezen viselte a kötöttségeket, a 70-es évek elejétől szabadúszó. Később a Dunaújvárosi Hírlap munkatára. Külsősként több újságnak írt, dolgozott a Bartókban, aztán volt korrektor a nyomdában, amit nagyon megszeretett Bergmann Jenő jóvoltából. 2000 után a Fejér Megyei Hírlapnak írt. „Van egy szekérderékra való novellám, egy szatirikus regényem, egy modern Gulliver az Árgusnál.” „Ez mindenek felett: légy hű önmagadhoz!... Csináljon mindenki mindent a maga hülye feje szerint, én is azt csinálom.” – mondta hetvenhét évesen. Fanyar, kesernyés, folyton kritizáló személyisége ma már kitörölhetetlenül a városhoz tartozik. Több mint fél évszázados írói munkásságában szinte minden műfajt kipróbált pl. első regénye sc-ifi volt, A legrövidebb út (1958), a Gili ifjúsági regénye (1962), elbeszélés kötete Tirk, a sofőr (1965) címmel jelent meg. Tíz önálló köteten kívül antológiákban, folyóiratokban jelentek meg írásai.
Két alapvető életelve: „Több mint hét évtizedes eddigi életemben két dolgot megtanultam. Az egyik ez: azt a keveset amit az életben összegyűjteni sikerült, ne vidd magaddal, hanem szórd szét – szórd szét magadat, tékozló bőkezűséggel. A másik: soha ne bánj meg semmit. Ehhez tartottam magamat, úgy, ahogy Edith Piaf énekelte: „Non, rien, je ne regrette rien…”, azaz nem bánok meg semmit. Ha húsz éves volnék, alighanem ugyanígy igazítanám az életemet.” (Dunaújvárosi Hírlap, 2002. szeptember 26.) 2002. szeptember 24-én hunyt el Dunaújvárosban.
1977 - Második díj - Magyar Írók Szövetsége és a Fejér Megyei Tanács novellapályázat
1980 - Pályadíj - Életünk című folyóirat
1996 - Különdíj - Fejér Megyei Hírlap novellapályázat
2001 - Pro Cultura Intercisae díj
