Paár Viktória: Fátyolszív

Fátyolszív

Nap gömbölyít a város felett,

ébred az avar, arannyá festve az eget.

Mellettem fekszel, édes szuszogás töri meg a csendet.

Álmodj virágos rétet, csörgedező patakot.

Ott sétálok én is, halkan lépdelek,

őrzöm álmod, fel nem ébresztelek.

Pislákoló gyufa fénye ad meleget,

jöjj rettentő sötétség fátyla, már nem félek.

Takaróm volt mosolyod, és ölelő karod,

S a Petőfi liget lágy hárfa zenéje csak nekünk játszott.

Takaróm volt mosolyod, és ölelő karod,

S a hófehér fátyol csendben arcunkra hullott.

Tanúja volt a borral teli palack,

mely oltotta szomjunkat,

S olykor-olykor a fellegekbe csalt.

Kártyavárként omlott össze az éjszaka varázsa.

Itt az idő, vár a szekér, s a hulló falevelek bálja.

Oh Nyár, mikor ölelhetlek újra keblemre,

hogy újra érezzem a citrom mámorító ízét,

vidám bácsi kacaját az útmenti padon ülve,

s hogy újra virágba boruljon szívem,

Holdvilágos éjen, Veled.

Paár Viktória, 30 éves