Irodalmi alkotópályázat 2008 - próza

 I. helyezett  Kerényi Anna: Cseréljünk szót! (Budapest)

II. helyezett  Horányi Eszter: Karácsony (Budapest)

III. helyezett  Mihalik Anna: Hitetlen (Bonyhád)

Dicséret Patakfalvi Eszter: Keresztül (Dunaújváros)

Dicséret  Kiss Borbála: Várakozás (Iklad)

KERÉNYI ANNA: CSERÉLJÜNK SZÓT!

Nem is tudom, hányszor hallottam már azt a furcsa mondatot, míg végre megértettem, mit jelent! Hányszor mehettem el mellette!
Egy aluljáróban történt az egész, ahol nap mint nap megfordultam. Irtózom az ilyen helyektől, kavarognak az emberek, valaki minduntalan neked megy, megszólít. A látványpékség süteményeinek jellegzetes illatát a metró huzata összekeveri a város nehéz szagával. Alighogy elfordulsz egy szórólapostól, a másik a kezedbe nyom valamit, kidobnád, de a kukában már matat valaki. Jön egy koldus, nyújtja a kezét és remegő hangon aprópénzt kér a gyerekeinek… A város igazi arca. Irtózom ettől.
Ha mégis erre vezet az utam, amilyen gyorsan csak tudom, szedem a lábam, s igyekszem nem eltévedni a lépcsők rengetegében.
Aznap újra vettem egy mély lélegzetet és zsebredugott kézzel elindultam lefelé a lépcsőn – véget ért a nyár…
- Szia, ráérnél egy percre? Arról lenne szó….
- Kérem, segítsen, három gyerekem vár rám!
- Nincs ötven forintja? Telefonálni szeretnék….
- Merre talaLlok a metro hárrom?
- Százasért a csokiból!
- Adjon egy…
- Nem! Nincs pénzem! – feleltem ingerülten, és kitértem a felém nyújtott kéz elől. Éreztem, hogy a táskám zsebében megcsörren a telefonom, de nem érdekelt. Csak jussak ki innen!
- Adjon egy szót..!
- Nem; sajnálom, de nincs…
- Kérem, adjon egy szót!
Megtorpantam. – Mit mondott? – a vékony hanghoz egy csontos arc és egy nagy barna szempár tartozott. Egy kisfiú nézett fel rám a piszkos kőről. Valószínűtlenül sovány volt, hatalmas sálja végét a földön húzta maga után, kis kezében kenyérhéjat szorongatott.
Csak egy szót, ha tudna adni…!
Én…bocsánat, de nem értem! – Megfordultam, és felrohantam a legközelebbi lépcsőn.
Hazafelé mentem már, mikor a nap lebukott a hegyek mögött. És ismét lefelé tartottam. Az aluljáróba. Magam sem hittem, de nem szegtem le a fejem, nem figyeltem a sok idegesítő zajra, csak egy vékony hangot kerestem a tömegben. A kisfiút épp félrelökte egy suhanc, és jót röhögtek a barátaival, miközben odébbálltak. Önkéntelenül arra indultam tovább. Aztán újra meghallottam a hátam mögött….
Adjon, kérem, egy szót!
Megálltam, és megfordultam. – Mit mondtál? – kérdeztem kedvesen, igyekezve palástolni izgalmamat.
- Lenne esetleg egy szava?
- Egy szavam? Hogy érted ezt?
- Tudok adni másikat helyette! Hogy ne hiányozzon annyira…
- Tessék? Hogy ne hiányozzon?
- Ha ad egyet, én adok másikat! Ha nagyon tetszik, akár többet is!
- Adjak…adjak neked egy szót? Milyen szót?
- Valami szépet, ha lehetne…
- Ki vagy te? Mi a neved?
- Jamaika….most. De ha ad egy szebb szót, akkor az lesz a nevem!
- Tessék….adok egy szót: nyomdafesték. Jó lesz?
- Köszönöm szépen… - halvány mosoly jelent meg a szája szélén a maszat alatt.
- Most mennem kell… - mondtam zavartan, és már siettem is el onnan.
- Jó éjszakát….! – hallottam még a félénk hangot a hátam mögül.
Szinte észre se vettem, hogy hazaértem, és ahogy ágyba bújtam, még mindig a kisfiú járt a fejemben. Aki szót kért. Akit Jamaikának hívtak. Most éppen.
Nem értettem, és azt reméltem, másnapra kialszom a dolgot.
De másnap korábban indultam el otthonról. „Három drogcsempészt elfogtak a keleti határon” – olvastam a szalagcímet egy újságosbódénál. „Drogcsempész. Milyen furcsa szó ez!” – gondoltam és meggyorsítottam a lépteimet. Amikor megláttam a kisfiút a falnál kucorogni, elszorult a szívem. Odaléptem hozzá.
- Jó reggelt! – üdvözölt halkan és félénken.
- Hoztam neked valamit! – mondtam mosolyogva, miközben a kezébe nyomtam egy még meleg pogácsát.
- Köszönöm, de nem…
- Nem erre gondoltam – vágtam közbe csillogó szemmel, - hoztam neked egy szót!
- Nekem…? Hozott egy szót… nekem? – a csodálkozástól elkerekedett a szeme és áhítattal nézett fel rám.
- Igen, odaadom. Reggel találkoztam vele: drogcsempész!
- Ó… - mondta, és felpattant a helyéről. – Ez nagyon tetszik! Adok érte zongorahangolót, jó? Ha az elég…
- Zongorahangoló? Nagyon szépcsengésű szó! – Furcsa érzés volt szót kapni…
- Van nagyon sok ó-végű, ha ez nem tetszik! Azok a legszebbek! Szitokszó, selyemhernyó, fogamzásgátló…
Elnevettem magam.
- Furcsa ezt tőled hallani!
- Miért? Nem állnak jól az ó-végűek? – kérdezte elkomorodva a kisfiú.
- Nem, nagyon jól állnak! De azért ne változtasd a neved fogamzásgátlóra! - mosolyogva néztem az értetlenkedő gyerekre. – Nekem sajnos most mennem kell. El fogok késni, de…
Azt meg tudja mondani még, hogy mit jelent a Jamaika?- Kérdezte reménykedve a kisfiú. Félénken utánam nyújtotta a kezét.
Persze – bólintottam, - Jamaika egy ország, messze, egy másik földrészen. Ahol mindig meleg van, látni a tengert és ahol fekete bőrű emberek élnek. – A fiú itta a szavaimat, majd nyelt egy nagyot. – De most már tényleg mennem kell, ne haragudj! – Óvatosan lehajoltam és megsimogattam a kócos fejet.
- Mint a mesében… - hallottam a vékony hangot, amint megfordultam. – Köszönöm szépen! Fogadja el cserébe a katakombát!
Háttal álltam neki már, nem láthatta a mosolyt, amit a szavai az arcomra csaltak,
nem hallhatta a meghatódott sóhajomat sem.
- Katakomba! Viszlát! Találkozunk! – néztem vissza és integettem neki, amint felszaladtam a lépcsőn.
Tudtam, hogy már rég bent kéne lennem, az értekezlet már elkezdődött nélkülem. De én csak mosolyogtam, és egy kicsit próbáltam igyekezni. Két szót motyogtam még akkor is, amikor zihálva a lépcsőzéstől benyitottam a tárgyalóba. „Katakomba és zongorahangoló.”
- Maga meg hol volt? – nézett fel a papírjaiból a főnököm szigorúan. Többtucat tekintet
szegeződött rám, de én még mindig mosolyogtam.
Elnézést, de vad szóváltásba keveredtem…
A férfi idegesen bólintott, és én a helyemre siettem. A táskámban a dossziém után kutatva is csak fekete bőrű emberek szaladgáltak a szemem előtt, fejvesztve egy zongorahangolót keresve. Az én titkom volt. A mi titkunk.
Teltek a napok, lassan beköszöntött a tél. A háztetőkre fehér takaró került, a járókelők talpa alá seszínű latyak. Ha meghallottam valahol egy szép szót, megjegyeztem, hogy legyen mit adnom a rengeteg kedves szóért cserébe. Sose mentem üres kézzel az aluljáróba, és sosem távoztam úgy, mintha kifosztottak volna. Kaptam cipőpasztát és felöltőt, és rájöttem, milyen vicces szó a buldózer. Ha szomorú voltam, mindig volt egy szó, ami ismét mosolyt varázsolt az arcomra és nyugalmat a szívembe. És mindezt azért, mert volt egy jó szavam egy kisfiúhoz, mert megálltam, amikor meghallottam a vékony hangot a tömegben. Csak ennyit tettem, és megismertem egy szómilliomost, ahogy magamban emlegettem a fiút, aki még mindig a Jamaika nevet viselte.
Aztán egy sötét és didergős szerda reggelen ijedten álltam meg az aluljáró egyik oszlopához dőlve. Jamaika nem volt ott. Körbenéztem, ide-oda szaladtam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem csak figyelmetlenségből nem vettem észre a kisfiút. De nem láttam sehol.
Furcsa érzés fogott el. Találgattam, hol lehet, féltem, hogy valami történt vele. Féltem, magányosnak érzetem magam, és nagyon fáztam. Összehúztam a mellemen a kabátomat, megigazítottam a sapkát a fejemen, és mély lélegzetet véve lassan elindultam fölfelé a lépcsőn.
Nem tudtam, mit csináljak azzal a szóval, amit neki szántam azon a napon. Rakosgattam magamban, papírok sarkára firkantottam, szórakozottan dallamot dúdoltam hozzá… „Karamellöntet”.
Este is üres volt nélküle az aluljáró, másnap is hiába kerestem a tömegben. Lassan elhalványultak arcának vonásai, talán elfelejtettem egy-két szót, amit tőle kaptam, de amint eljött a nyár, mindig karamellöntettel kértem a fagylaltomat. Évek múltak el, de ha ráismertem egy régi szóra, elmosolyodtam, és éreztem, hogy a titok odabent mélyen jólesően sóhajt egyet. Az emberek beszélgetéseiből még mindig elértek a különleges szavak, és nem is vehette el őket senki tőlem. Szép emlék lett, az egyik legszebb emlékem – a hálás tekintet, hogy meghallottam a kérését, a nagy barna szempár, amiben kíváncsiság csillogott, és ami mohón várta az új szerzeményt. A fülemben csengett a mindig csodálkozó hang: „Hát újra eljött?”
„Hiszen a szavamat adtam.” És magamban most is mosolyogtam.
Kevesen voltak az utcán a több napja tartó hófúvás miatt. Szemem-szám tele lett hópelyhekkel, amit kiléptem az aluljáróból. Sajnos meg kellett venni a karácsonyi ajándékokat. Alig érzetem az ujjaimat, a fülem vörös volt a hidegtől. Behúzódtam egy kapualjba. Lesöpörtem a kabátomról a havat, megráztam a hajam, és vetettem egy pillantást a kirakatra, ami előtt megálltam. Egy eldugott kis könyvesbolt volt, a szokásos piros-arany díszekkel dekorálva, 20%-os engedményt kínálva a betérőknek. Már indultam volna tovább, amikor megakadt a szemem egy borítón. Egy szó állt rajta vastag, fehér betűkkel: Kardamom.
Bizsergető érzés fogott el. Mintha újra szót kaptam volna… Lenyomtam a kilincset, és beléptem a boltba. Az ajtócsengő hangjára egy köpcös embereke jelent meg a polcok között.
- Jó napot, hölgyem! Miben tudok…
- Az a könyv érdekelne ott, a kirakatban! – szaladtam hozzá köszönés nélkül. – Az a vörös borítós!
- Tudja, nagyon furcsa könyv az! – mormogta a férfi bólogatással adva nyomatékot szavainak. – Valami új divat lehet. Ma már mindenki ezt csinálja…őrület!
- Mit? – kérdeztem izgatottan.
- Hát álnéven írogat! Azt hiszik, így nem buknak akkorát…szép…ezt is valami Gomolygó Felleg írta…
- Adjon belőle egy példányt! – szakítottam félbe mosolyogva az értetlen eladót, és a visszajárót meg se várva, kacagva nyitottam ki a csilingelő ajtót.

vissza az oldal tetejére 

- „Szia, mi a neved? Mit csinálsz? Én patológus vagyok. Igen, kórboncnok. Valakinek annak is kell lenni.” - Szánalom, szánalom, szánalom. Soha az életben nem fog velem senki szóba állni. Eddig sem volt sok esélyem, de most már álmodni sem álmodhatok arról, hogy egyszer normális családom lesz. „Az én apukám mérnök, az enyém kamionsofőr, és a tiéd Pistike? Az enyém halott emberekben turkál.” Melyik anya tenné ki ennek leendő gyerekét? Melyik nő engedné, hogy hozzáérjek ezzel a kézzel? A legelhibázottabb döntés… Nem is értem… Miért kellett ez nekem? Miért nem gondolkodtam előre? De most már mindegy. Makacs voltam, önfejű, nekem ez jó lesz. Belevágtam, megtanultam és a szikét most már nem tehetem le. Ez van, ez a sorsom, első halott ember, második halott ember, harmadik halott ember, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik és sorra jön a következő, amíg meg nem őrülök, vagy nem irigylem meg munkatárgyaim kényelmes helyzetét. Nulla perspektíva, nulla. – A fiatal, szikár férfi kopott szürke kabátban és barna kinyúlt kordnadrágban egy követ rugdosva ballagott munkahelye felé a hajnali havas esőben.
December közepe volt. A kirakatokat karácsonyi dekoráció borította.
- Gyűlölöm a karácsonyt. A képmutatás legfelsőbb foka. Játsszuk el, hogy boldogok vagyunk, hogy szeretjük egymást, hogy figyelünk és minden a lehető legnagyobb rendben van ezen a világon. Frászt. Szerencsére nekem már kisgyerekkoromban felnyitották a szemem. Egyetlen vágyam volt az a nyomorult piros pöttyös labda. Mindenhova azt rajzoltam, az volt a jelem az óvodában, és hatalmas betűkkel az egész helyet kitöltötte az ajándéklistámon. De ez nem érdekelte őket. Kaptam játék puskát, igazi, kilőhető játékgolyókkal, mert hogy egy nagyfiúnak az kell, az most a divatos ajándék, nem pöttyös labda… Ennyit erről, ennyit az egészről. Már akkor eldőlt. – a kő nagyot csobbant a csatornában.
A férfi megérkezett. Biccentett a portásnak, pont úgy, ahogy több mint egy éve minden nap tette. Belépett az irodájába és átvette köpenyét, felhúzta a fehér kesztyűt és máris indult lefelé az alagsorba. Nem szerette húzni az időt. Jobb túlesni a napon, aztán hazamenni, lezuhanyozni, szépen megvacsorázni, bekapcsolni a tévét, aztán kikapcsolni, lefeküdni és aludni, csak aludni, gondolatok nélkül, álomtalanul.
- Na mi a mai menü? Karácsonyi fogás, fagyaszott emberpecsenye. – belekacagott a némaságba aztán megborzongott.
- Mégis csak halottak, mégsem kéne. Azt hiszem, a szokásosnál is rosszabb passzban vagyok ma. Nyilván a karácsony miatt. Ne haragudjatok, hullák. – Nem szokott magában beszélni, beteges dolognak tartotta, pláne a megboldogultak jelenlétében, de ez a nap más volt. Olyan magányosnak érezte magát abban a pillanatban, mikor kihúzta az egyik „fiókot”, az aktuális napi feladatot, mint még soha.
Egy bohóc feküdt előtte. Fehérre mázolt arc, piros száj, színes ruha. A krumpliorrot valószínűleg leszedték róla, még mielőtt elszállították.
- Na gyönyörű. Mi történhetett vele? – Belelapozott a bohóchoz tartozó aktába. Név: Ismeretlen. Születési idő: Ismeretlen. Foglalkozás: Bohóc. A halál oka: Ismeretlen. A halál körülményei: előadás után lefeküdt és meghalt.
- Hát… legalább nem unatkozom. Üdvözöllek itt, Bohóc úr. A klíma nem a legjobb, és pár réteget még le is kéne dobnod, de sietni fogok, ígérem. Hol léptetek fel? Valami karácsonyi jótékonyság? Valószínű. Én utálom a karácsonyt. – komótosan pakolta elő munkaeszközeit, majd hirtelen megakadt.
- A francba is, ez egy bohóc, nem akárki! Pontosabban… épp hogy akárki. Se név, se kor, sem síró hozzátartozók. De mégis. Egész életében csak örömet okozott. Aztán itt van meghalva. Igazából nem is gondoltam sosem bele, hogy a bohócok is meghalnak egyszer.
Hogy nézhet ki belülről?
- Megrázta a fejét.
- Nem vagyok normális. Hogy nézne ki?! Mint bárki más, ő is ember, csak a foglalkozása furcsa. „Az én apukám bohóc. Az enyém meg kórboncnok.” Szívesebben lennék egy bohóc fia, mint egy hullaboncolóé. Még ha halott is az a bohóc. – Akkurátusan tisztogatta a fehér festéket a bohóc arcáról, de az mintha örökre beleivódott volna annak bőrébe.
- A fenébe is. Minek használtál ilyen erős festéket? Nem gondoltál arra, hogy ha meghalsz, hogy a francba szedem le? Na mindegy. Akkor így marad. Lássunk hozzá a munkához. – A szikéről visszaverődött a lámpafény és a férfi mintha a bohóc mosolyát látta volna tükröződni benne. Azonnal odakapta a fejét. De a halott nem mozdult.
A kórboncnok végighúzta ujjait az éles szikén és közben meredten bámult a halottra. Nem merte elkezdeni a munkát. Tudta, hogy valami történni fog. Nem lehet egy bohócot csak úgy felnyitni.
Úgy döntött, hogy ebéd után folytatja. Visszatolta a fiókot, átöltözött és felment az irodájába. Miközben ette a szendvicsét, az ablakon keresztül figyelte az utcát. Megélénkült a forgalom. Az emberek többsége sietett, sokan hatalmas csomagokkal és meglehetősen gondterhelt fejjel.
- Ti csak rohantok és tíz perc múlva is rohanni fogtok és kapkodtok és azon gondolkodtok, hogy vajon elvárja-e a főnökötök, hogy adjatok neki valamit karácsonyra, vagy meg kell-e hívni az anyósékat is vacsorára, és fogalmatok nincs arról, hogy meghalt egy bohóc, és tíz perc múlva a nemrég még hozzátok hasonlóan élő test nyitva lesz, nyitva, mint egy szétcipzárazott karácsonyi kardigán. Lényegtelen, én csak egy szánalomra méltó hullaturkász vagyok. Végzem a munkám. Ő meg csak egy bohóc, aki már nem végzi a munkáját. – Visszavette köpenyét, kesztyűjét, leballagott az alagsorba, előszedte a bohócot, és munkaeszközeit, aggodalma mintha elpárolgott volna.
- Ugyanolyan, mint a többi. Valószínűleg elzáródott valamelyik artéria vagy ilyesmi. Hamarosan kiderül. - Azzal végighasított a pengével a bohóc testén.
Ám amikor szétnyitotta, mint egy szép színes, hópehelymintás karácsonyi kardigánt, nem hitt a szemének. A bohóc teljesen üres volt, csupán egy öklömnyi pöttyös labda gurult ki belőle, majd pattogott vidáman végig az alagsor jeges kövezetén.

 vissza az oldal tetejére

MIHALIK ANNA: HITETLEN

A hit az emberek legerősebb fegyvere, és ha mélyen gyökeredző hitünk van, semmi sem tud legyőzni bennünket. Semmi.” (Norman Vincent Peale)
Undorító ez a város. Csupa mocsok és szenny mindenfelé. Az unott egyhangúság már menthetetlenül befészkelte magát a környezetbe, és valamiféle nyomasztó árnyként követi az embert. Nincs menekvés előle, bárhol megtalál és megy utánad, mint hűséges véreb, nem tágít, távolról figyel. Csak a megfelelő alkalomra vár, hogy végre lecsaphasson…
A primitív egyszerűség tájképe ez: a nyomor errefelé az uralkodó hatalom. A törvény értelmét veszti, zsarnoknak lenni erény, becsületesnek pedig botorság. Az ostobák hamar kötélen végzik, vagy az áradó folyó mossa partra elaszott hulláikat. Szánalom és tisztesség errefelé ritka vendég: akit ide száműz a sors hamar kegyetlen vadállattá válik. A fiatalember saját anyját, anya tulajdon gyermekét áldozza fel a szűkös megélhetés oltárán. Választani kell élet és élet között: itt a magány a legjobb barát, a szerető család.
Nem is tudom, mit keresek itt. A balszerencsém vezérelt erre a téves útra, az a kegyetlen sors, ami minden jót rosszra fordít, hű társamból ellenséget csinál: úgy formálja életem szövevényes szálait, mint apró kisgyermek a gyurmát. Egészen addig gyúr, ameddig főbe nem lövöm magam…
Ma, az amúgy is végtelenül ellenszenves környék még barátságtalanabb: a november kemény fagyot hozott magával. A szokásosnál rétegesebben öltözködöm. Okosan kell errefelé megoldani a ruházkodást: hosszasan mérlegelem a lehetőségeimet. Végül is a kopott, agyonhasznált széldzsekim mellett döntök: errefelé ölni tudnak egy még használható darabért, aminek mind a két ujja megvan…
Hideg, csípős szél vág az arcomba, mihelyst becsukom magam után a kaput. Korán van még, jobb helyeken ilyenkor csendes a környék: itt mindig nagy a forgalom. Amennyire csak lehet arcomat a kabátom mögé rejtem, nem pusztán a hideg miatt, nincs kedvem összetűzésbe keveredni holmi jött-ment csavargóval. Még csak két hónapja tart a száműzetésem, de máris temérdek ellenséget szereztem magamnak. Talán a munkám miatt van így. Akik ismernek, tartanak tőlem, még a „kollegák” is kerülik, ahogyan ők hívják a magamfajtát.
Orvos lennék. A halottak orvosa. Nem okozok fájdalmat, csak okokat keresek ott legbelül. A „rendőr kollegák” szerint élvezem a halál közelségét, azt, amit mások a halál szelének neveznek. Összesúgnak a hátam mögött, mikor a „Halálmadár arra jár”. Mindazonáltal tart tőlem a sok babonás, korrupt senkiházi. Legnagyobb bánatomra ilyen ocsmány körzetben hatalmas szükség van a „szolgálataimra”, a halottak védelmezőjére, a hullák szócsövére…
Nem mintha az igazságszolgáltatás túl nagy jelentőséggel bírna ebben a körzetben. A rendőrség nevetség tárgya csupán, amit mi sem egyszerűbb kijátszani. Ezek lennénk mi: az igazság bajnokai. Persze ezek a bajnokok csakis pénzért vitézkednek. Hiába itt mindenki szegény, bűnös vagy ártatlan, a nyomor nem válogat. Pár bankó vándorol egyik zsebből a másikba és máris engedékenyebb a bíró, enyhébb a büntetés, kellemesebbek a börtönévek. Én, ha mondhatok ilyet, szerencsés vagyok: az én „ügyfeleim” nem kínoznak ilyesmivel. Hiába a becsület és a tisztesség juttat majd a sírba: mióta itt élek, fél lábbal már ott vagyok.
Szerencsétlen véletlenek sorozata juttatott ide. Elkalandoznak a gondolataim, mikor végigvonulok a „main streeten”. Nem nézek föl, kitartóan bámulom a cipőm orrát. Minnél kevesebbet látok, annál jobb. Minden, ami itt van idegen tőlem, a szürke utcák, és azaz élettelenség, ami beivódott mindenhová, ami bántja a szemem, bárhová nézek. Az aljas söpredék gyűjtőhelye ez, akiknek már nincs életük, eladták a lelküket az ördögnek, csalnak, lopnak, hazudnak. Másokat áldoznak fel saját hitványságuk bizonyítékaként. Magamon érzem a szúrós pillantásokat, amire ösztönösen megmarkolom a zsebemben pihenő revolver markolatát. Sohasem volt még rá szükségem, de a biztonságom érdekében mindig magamnál tartom. Megszaporázom a lépteimet, de továbbra sem pillantok fel, ha valamelyik szemébe nézek, azt nyílt kihívásnak veszik. Megnyugszom, mikor befordulok végre a körzeti rendőrkapitányság utcájába. A neve alapján valami hatalmas, pompás palotát várna az ember: a valóság azonban nevetséges: egy valamikor szebb napokat is megélt társasház romjaiból „emelkedett ki” a mai hivatal. Mégis örülök neki, akárhányszor belépek a kapuján, mert ez azt jelenti, hogy még nem nyírtak ki…
Azonnal megcsapja az orromat az áporodott, dohos bűz. A portás a szokásosnál is komorabban bámul az arcomba, mikor átveszem az üzeneteimet. Csapzott, csimbókos haján fénylik a zsír, aszott arca sötétlik a több napos borostától, a fogai rothadásnak indultak. Undorító egy alak, azt beszélik róla, valami nincs rendben a fejében. Hiába, nehéz idők járnak a körzeti hatóságokra, ilyenkor „priuszos” munkaerő is munkaerő. Emlékszem, hogy örültek nekem, mikor az orvosi diplomámmal a hónom alatt beállítottam ebbe a koszfészekbe… Nem azért küzdöttem éveken át az orvosi egyetemen, hogy megkéselt hajléktalanokra, prostituáltakra pazaroljam a tudásom. Átvágtatok a viszonylag nyugodtnak mondható földszinten. Csak pár ismerőssel találkozom, de a kötelező üdvözlésen kívül nem tulajdonítunk a másiknak túl nagy figyelmet. Egyébként meg csakis valami kezdő zöldfülű próbál meg közeledni a körzet rettegett doktorához. Akik már régebb óta dolgoznak itt jól tudják, hogy aki lepaktál a „hullahentessel” hosszú és sikeres életre nem számíthat. Elképesztő, micsoda mágikus erővel bír a pletyka. Errefelé azt sem tudják, hogy eszik vagy isszák a patológust, a legtöbben még csak ki sem képesek mondani ezt a kétségtelenül nehéz szót…
Mielőtt munkához látnék, gyorsan beugrok a zuhany alá. Mivel orvos volnék, ezért kivívtam a jogot, hogy a „rendőrségi elithez” tartozhassak, nekem is járnak a helyi „kiváltságok”. Ilyen például a melegvizes zuhany is. Ide bizony nem teheti be akárki a lábát, csak aki „megdolgozott érte”, vagy esetleg kifizette az illetékeseknél…Ha akarnám az egész rendőrséget a markomban tarthatnám, már csak egy kis indulótőke kellene hozzá…Mindenesetre a korrupció még ilyen gyalázatos körülmények között is elég gyakori jelenség. Elgémberedett tagjaimnak nem esik jól a forró víz, égeti a testem minden vízcsepp. Szokásos reggeli bódultságomnak már nyoma sincs: a zuhany mindenképpen felfrissít, feltölt energiával. Ami ehhez a munkához kétségtelenül jól jön. Egyre kellemesebben érzem magam, a bőröm hozzászokott a tűzforró vízhez, a helység megtelt gőzzel. Élvezem a magányt. Sokáig úgysem időzhetek, az „ügyfeleim” számítanak rám. Vaktában a szappan után nyúlok, de gyorsan meggondolom magam. A szappantartó úszik a mocskos, szappanos lében, közepén egy aprócska szappancsonk fuldoklik. Biztos valamelyik járőr mosta meg a lábát nem rég… itt még az is előfordulhat. A meleg ellenére is megborzongok. Ezt a helyet nem lehet megszokni, reménykedni, hogy egyszer talán jobb lesz minden, fölösleges, csak beleőrül az ember. Az álmok értelmüket vesztik, hiú remények csupán, egyszerűbb elfogadni a hideg, kiábrándító valóságot, hogyha két lábon állok a földön. Minden nap szembesülök a halállal és már nem félek, aki ezen a környéken ragad, azt semmi sem rettenti el az élettől, az élni akarástól.
Bevallom voltak pillanatok, amikor meghűlt az ereimben a vér, a puszta kegyetlenség látványától: a megcsonkított, meggyalázott holttestek rémképei tanúskodhatnak az ember vadállati mivoltáról. De mégis gyávaság lenne eldobnom magamtól a drága életet, megfosztanom magam a csekélyke élvezetektől, mint egy finom szivar, vagy egy kiadós alvás egy hosszú és kemény nap után. Mégsem vagyok elégedett, ez nekem édeskevés: kihívásra vágyom, ha már az életem vakvágányra jutott. Itt ragadhatok örökre, de még nem égtem ki teljesen, kihívásra vágyok, valami különlegesre. Ahol nem tudhatom első pillantásra, mi történhetett, ahol komoly szakmai tudásra van szükség. Valódi ellenfelet akarok, aki ellen küzdenem kell, akit le kell győznöm…
Mire elvégzem a reggeli teendőimet, benépesül a hivatal. Piactéri hangulat uralkodik minden egyes négyzetméteren. Az elviselhetetlen bűz csak tovább fokozódott, az ázott menyétszag facsarja az orromat, a szemem pedig könnybe lábadt tőle. Sietnék, de ebben a tömegben lehetetlenség gyorsan haladni. Időközben az eső is rákezdett, tovább fokozva idebent a káoszt. A folyósón nincs elegendő szék, az ügyeiket intéző emberek összepréselődve, és türelmetlenül várják, hogy végre valahára sorra kerüljenek. Valahogy mégis sikerül átverekednem magam az emberek között. A földszinti folyosó vége felé menet egyre ritkul a tömeg: a pincébe a madár se jár, csak én…
A kopottas, barna tölgyfaajtón egy megsárgult papírdarab hirdeti, hogy a belépés szigorúan tilos. Nem is téved erre senki, ami nem csoda, ebben az országban senki sem lát a saját szemétől… Ez természetesen nem a „főbejárat”, de jobbnak láttam, ha most az egyszer elkerülöm a hátsó udvart. Nagyjából van fogalmam róla, mi fogad majd odalent, mindig több és több munkám lesz. Hiába, a Föld inkább mészárszék, mint egy értelmes faj otthona. Ma is legalább hat esetre számíthatok, plusz, mínusz egy. Ez attól is függ, hogy a hét melyik napján járunk. Hétvégén és ünnepnapokon sokkal több a munka, ilyenkor megszaporodnak az öngyilkosságok. A legtöbben a legegyszerűbb utat választják, és a folyóba vetik magukat. Mások a golyóra esküsznek, de manapság már az érfelvágás is „trendivé” vált. Persze mindannyian a „kezem közé kerülnek”. Hosszú, sötét lépcsősor vezet lefelé. Világítás természetesen nincsen, csak egy kiégett villanykörte árválkodik az alacsony mennyezethez erősítve. Ritkán járok erre, frusztrál ez a közeg, a szűk, nyirkos alagút, aminek nem látom a végét. Bezár, szorít, nem enged lélegezni… megfulladok, sietnem kell, az idő véges. Fogynak a fokok, de mikor érek ki a fényre?? Messze még…
Remegő lábakkal rontotok be a hűvös folyosóra. Kétségbeesetten próbálom leküzdeni légszomjamat, teljesen kivert a veríték, a karomat alig érzem. Ahogy szívverésem lassul, úgy lesz egyre tisztább a fejem. A sikátorszerű, rövidke, szűkös alagút végén van egy ajtó. Félig nyitva hagyták. Valaki van idelent. Az egyetlen szem kollegám, egy kedves egyetemista srác ma nem dolgozik, az egyedüli ember, akinek itt bármi keresnivalója van az egyedül én vagyok.
Éles késként hasít a tudatomba a másik lehetőség. A hideg kiráz már csak a gondolatától is, hogy az a féreg még ide, ebbe a tetves koszfészekbe is kövessen. A lábaim, mintha ólomból lennének, odacsoszogok az ajtóhoz, és egy hanyag mozdulattal belököm.
- Sajnálattal látom, hogy a pontosság nem az erőssége doktor. – pontosan erre számítottam: Benolli.” Mi a francot keresel itt te mocskos, alávaló tető?! Hord arrébb a szaros segged, mert olyat kapsz, hogy leszédülsz a székről… akkor nem fog így örülni a nyálas pofád…”
- Mit keres itt? – kérdem hűvösen, valójában azonban minden erőmre szükségem van, hogy kordában tudjam tartani fel-felfortyanó indulatomat. Remegő kezeimet tettetett hanyagsággal zsebre vágom, mintha csak megvetésem kifejezőeszköze lenne. Benolli, a főnököm, fanyar mosolyra húzza a száját. Lassan, vontatottan beszél, ki akarja élvezni minden percét, az itt eltöltött időnek.” Kétségkívül most jár először hullaházban, de meg sem rezzen. Hiába, akinek itt lenne a helye, hamar otthon érzi magát…”
- Csak szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy Mrs. Madison exumálását nem lenne célszerű tovább halogatni. – közölte negédesen. Soha nem hallottam tőle egyetlen szót sem ilyen tenyérbemászó stílusban. Ez mindig képes megújulni…
- Amint lehet utánanézek. De előbb szeretném… - nem hagyja, hogy befejezzem a mondókámat, arcán önelégült vigyor ömlik szét. Nem vitás: csak erre várt. Ültében kihúzza magát, közelebb hajol hozzám, de azért megtartja a tisztes távolságot, (Talán fél tőlem?) várja, milyen hatással lesznek rám a szavai.
- Attól tartok félreértett, doktor. Most fog intézkedni az öreg hölgy kihantolásáról.” És ez nem kérés, hanem parancs!”
Minden ember magából indul ki, mikor mások felett ítélkezik. Ez a tény azonban, mit sem változtat azon, hogy a főnököm, Benolli egy mocskos szemétláda, seggnyaló barom. És ha ezzel magamat minősítem, hát legyen.
Bosszúsan kaptatok fel a kerület egyetlen temetője felé vezető keskeny, sáros földúton. A domb tetején magányos, elhanyagolt külsejű templom árválkodik. Mi tagadás szánalmas látvány. Csak remélni tudom, hogy nem itt kell homokba dugnom a fejem… maga a sírkert a domb túlsó oldalán terül szét, egy diszkrét kis völgyben, távol a mindennapi élet mocskától. Mindenesetre az állam a temető kerítésén akart spórolni, kiszolgáltatva ezzel a halottakat ádáz sírrablók és hajléktalanok garmadának. Mire felkapaszkodtam a jelentéktelennek tűnő emelkedőn, combig sáros lettem. Cuppogott a cipőm a nedves földtől, ami beszivárgott az olcsó vásznon keresztül. Nadrágom egészen a lábszáramhoz tapadt, lépten-nyomon kirázott a hideg a nedves textil érintésétől. Azért meglep, hogy végül itt kötöttem ki. Egy gyűrött papírlapot halászok elő a kabátzsebemből, alaposan szemügyre veszem a címet, hátha esetleg mégis eltévedtem volna. De nem, a cím pontos volt. Benolli ismét bolondot csinált volna belőlem?? Ha már itt vagyok, némi habozás után lenyomom a hatalmas vaskilincset, és belépek…
Templomok. Sötét van, az ablakokon alig-alig szűrődik be valamicske fény, a gyertyákat nem gyújtották meg. Van itt egyáltalán valaki?? Valahol csöpög a víz, visszhangot ver a falakon.
Magány, te vagy a legjobb barátom. Sehol egy árva lélek. Teljesen magam vagyok. Szóra nyitom a szám, de nem jön ki hang a torkomon. Nézz szembe önmagaddal: vajon mit rontottál el? A falon, pontosan szemmagasságban egy szentkép. Téged láttalak már. Illik letegezni egy szentet?...
Nem bírom megállni, közelebb lépek. Üdvözlöm, Ön is idevalósi? Már nem emlékszem, kihez is beszélek, de tény, hogy nem túl dekoratív a hölgy. Úgy látszik Ő nem ismer meg engem. Mindegy, sohasem lehettünk jó barátok, inkább kellemetlen ismerősök, hacsak nem ádáz ellenségek…
- Isten hozott gyermekem! – idegen hangot hallok a hátam mögül. Messziről jövő, tompa. – Miben segíthetek? Az istentiszteletnek már fél órája vége. Ha gyónni szeretnél… - elbizonytalanodik, ahogy az arcomat fürkészi. Kierőszakolok magamból egy torz, barátságosnak szánt vigyort, miközben a kabátzsebemben kotorászok. Sehogy sem fér a fejembe, hogyan lehet frappánsan, tiszteletet parancsolóan felvillantani egy rendőrségi jelvényt. Itt a rendőrség, kérem oszoljanak! És végül megtalálom, de megint ügyetlen vagyok. Vagy ez az ember már várt rám?
- Matthew Beneschott, halottkém. A helyi rendőrségtől küldtek. Mrs. Madison exumálása tudja… - láttam, hogyan változik meg az arckifejezése, barátságosból, torz grimasszá.
- Természetesen tudom, miről van szó. – a hangja inkább kimért, mint kedves – Azzal a vén kurvával még a halála után is gondok vannak. Erre tessék.
Szótlanul, döbbenten támolyogtam utána. Ha a hamvasztó kemencébe kísért volna, talán oda is követem. Egy dísztelen, aprócska ajtón keresztül jutottunk be egy tágas mellékszobába. Egész otthonosan volt berendezve, a rideg templomi hangulat után, pedig kifejezetten kellemes volt a légkör. Nem sok időm maradt, hogy körbenézhessek, azonnal a tárgyra tért.
- Foglaljon helyet! – az asztal előtt álló székre mutatott, ő maga egy nagy, csábítóan puhának tűnő fotelbe huppant le. Nem tudom miért, de úgy éreztem magam, mintha a télapóhoz jöttem volna vendégségbe. Egy Ferrari F430-ast szeretnék, vérvörös bőrülésekkel.
- Kávét, esetleg egy csésze teát? – a válaszom nem, megvonja a vállát, és tölt magának egy italt. – Stack-Eaton ma sajnos nem dolgozik, szül a felesége, tudja… csak holnap délután ugrik be egy órára. A kollegája nem mondta?
- Nem, biztos kiment a fejéből. – replikáztam fogcsikorgatva. Benolli… - Nem említette a nevét esetleg?
- Sajnos nem emlékszem rá pontosan, de valami B betűs lehetett…
BENOLLI!
Próbáltam diplomatikus arcot vágni, de nem voltam képes leplezni feltörő, és tombolni vágyó dühömet. Benolli kétség kívül újfent hozta a formáját. Mikor pedig majd a bűnbakot keresik, két kézzel fog mutogatni rám, aztán várja az elismerést… Az arckifejezésemet látva a pap folytatta:
- Stack-Eaton nélkül nem kezdhetik el. – rövid hatásszünetet tartott, aztán egy alig észrevehető vállrándítással tovább beszélt. – ő a sírásó tudja…
Nem tudtam, de nem is ez volt a lényeg. A rendőrségen tárt karokkal vár rám egy rakás hulla, a papírmunka percről-percre egyre több lesz, Benolli pedig a bolondjárt járatja velem. A düh, mint gyilkos méreg áradt szét a testemben, éreztem minden porcikámban. Aztán elmúlt. Csalódottság lépett a helyébe. Ami történt, megtörtént.
- Mondja csak fiam – a pap csendes, elmélkedő hangja zökkentett ki a keserű beletörődésből – maga jár templomba?
Templomok… Azon szomorú, téli nap óta nem voltam templomban. Szombat volt. Tisztán belevésődött az emlékeimbe a táj, a gyertyák sejtelmes fénye, a szürkület, a halál félelmetes közelsége, a fekete koporsó…
- Nem hiszek Istenben. – válaszolom lélegzetvételnyi szünet után. Kitartóan bámulom az asztalon heverő névtáblát. Johnatan Ewerett.
- Ne vegye rossz néven egy öregembertől, de maga túl fiatal ahhoz, hogy ilyen savanyú és megkeseredett legyen. – Ewerett fiatalos lendülettel lépdelt a csukott ablakhoz.
Arcomra fanyar mosolyféleséget varázsol. Kitartóan figyelem a hátát, hátha felém fordul végre.
- Honnan tudja? Hiszen nem is ismer. – jegyzem meg némi gúnnyal a hangomban. Ő nem veszi fel, pedig biztos vagyok benne, hogy ő is észlelte ellenségességem.
- Magát valóban nem ismerem. De nap, mint nap találkozom olyan emberekkel, mint maga. De higgye el, innen is van kiút.
Úgy érezem, forog velem a világ. A kiútról beszél nekem. Meg akar győzni arról, hogy hinnem kell, hogy hinni érdemes. Hinni a nem létező csodában. Hinni valakiben, aki elveszi tőlünk azokat, akiket szeretünk. Közben visszaül, és végre-valahára engem néz. Látom a szemében, hogy hazudott nekem, ő is tudja, amit én tudok. Nemcsak nekem vannak titkaim.
- Mondja… maga őszintén hiszi azt, amit elprédikál az embereknek nap, mint nap? – kérdésemre, szomorkás sóhajt hallat. Megtörli gyöngyöző homlokát, időt akar nyerni, a válaszon töri a fejét, vagy hogy válaszoljon-e egyáltalán. Bizonytalanságát látva bátrabban folytatom. – Itt, ezen a helyen képes elhinni mindazt, amit a szájába ad a Biblia?
- Kénytelen vagyok elhinni. A családomért, a feleségemért, a gyermekeimért. – a hangja egészen elhalkul – Nem vagyok pap. Hazudok éjjel, hazudok nappal, hogy a családomat eltartsam. Inkább vagyok színész, mint közvetítő Isten és az emberek között. Ezek a szerencsétlenek - akik napról napra nálam keresnek vigaszt, és azt remélik, hogy általam nyerhetnek megbocsátást – minden szavamat igaznak hiszik. Úgy teszek, mintha igaz dolgokról beszélnék, de ezek nekem nem mondanak semmit.
Az őszintesége váratlanul ért. Titkon azt reméltem, hogy biztosít arról, szentül hisz minden egyes szót. Miközben ugyanolyan, mint én.
- Most maga válaszoljon. – előredőlt a székében, onnan néz rám szúrós, vesébelátó szemekkel. Álltam a tekintetét. Őszinteséget vár tőlem, cserébe a bizalmáért. – Azt beszélik magáról, hogy megölt egy embert…
„ Segítsen rajtam doktor! Nem akarok így meghalni! Kérem, segítsen elmenni békében!”
- Az az ember nagyon beteg volt. Könyörgött nekem, hogy szabadítsam meg a fájdalomtól. Azt akarta, hogy segítsek neki meghalni… - néma csönd állt be. Próbáltuk kitalálni egymás gondolatait.
- Eautanázia igaz? De magának nem volt joga… bármilyen beteg is volt… a családja….
- Nem volt jogom? Annak a szerencsétlennek minden új nap fájdalmakkal teli kínszenvedés volt! Tudom, mert láttam már ilyet azelőtt is… - kétségbeesetten markoltam a szék karfáját.
- Ez még nem ok arra, hogy meggondolatlanul döntsön…- nem tudom mit akart elérni ezzel. Hogy kimondjam, igen gyilkos vagyok??
- Az anyám is agydaganatban halt meg! – keserű zokogásban törtem ki. Az emlékek újra elragadtak, fojtogatni kezdtek: anyám hófehér, vékony keze a vállamon pihen, heves görcs, a szemei fennakadnak, kiabálok neki, de nem hagyja abba… - Végigszenvedtem vele az utolsó hónapokat a kórházban. Nyolc évesen végignéztem, hogyan gyűri le a tumor, hogyan tesz nyomorékká egy egész családot! Elvette tőlem a legfontosabb embert, azt, akit a legjobban szerettem! Akiről azt hittem, hogy elpusztíthatatlan! Az utolsó hetekben, mikor már anyám is érezte, hogy hamarosan megtörténik, azt kérte, hazafelé menet álljunk meg imádkozni a templomban, és adjunk hálát az Úrnak, amiért élhetünk…
„ A Jóisten gonosz, mert elvette az anyukámat! Pedig mindenki azt mondta, hogy könyörületes és segít a beteg embereken, mint amilyen a mama! Hazugság…”
- Azt akartam, hogy ne lássák szenvedni azt az embert. Hogy a családja ne a fájdalmaktól eltorzult, beesett, beteg arcra emlékezzen… ne szembesüljenek azzal, amivel én szembesültem gyermekként… - szólni akart, de nem hagytam, be akartam fejezni egyszer, és mindenkorra. – Műhibaperbe keveredtem, bűnösnek ítéltek. Aztán kaptam egy ajánlatot: akkoriban annyira megviseltek a történtek, hogy bármit megadtam volna, hogy praktizálhassak. Nem tudtam, hová és milyen munkára jelentkeztem pontosan. De már nem is érdekel…
- Jobb lesz, ha most elmegy. Isten kapuja mindig nyitva áll Ön előtt, ha úgy érezné, szüksége van egy kis segítségre. – hamisnak tűntek a szavai, és ezzel ő is tisztában volt. Nem voltak már titkaink egymás előtt.
- Minden jót atyám. – felálltam, és elindultam, nem akartam, hogy kikísérjen.
- Isten Önnel!
Egy feketébe öltöztetett, zavarodott tekintetű fiúcska térdelt a sáros, felásott földben. Ünneplőruhája csupa mocsok, de nem törődik vele. Lenyúl a friss gödörbe, de nem, csak nem éri el a feketére festett tölgyfakoporsót. Alig érti, mi történik körülötte, csak annyit érzékel az egészből, hogy az anyukája nincs vele. Ő alszik a koporsóban, amit a földbe temetnek. De hogy fog kijönni onnan, ha majd felébred? Apu ne engedd! Valaki megragadja a kis karocskáját, amiben megfeszülnek az izmok, ellenáll. – Matt a mama elment! De itt megtalálod, itt bent…
Dr. Matthew Beneschott az egykori sebészorvos a szívére rakta a kezét, miközben lesétált a dombon, vissza a kegyetlen valóságba.
Hinni - mégpedig olyan mélységesen, hogy az irányítsa a gondolatainkat - meglehetősen nehéz. Szellemi fegyelmet igényel. Önfeláldozást igényel. Teljes odaadást igényel. A hit nemcsak valami felszínes dolog az agyunkban. Nemcsak holmi sekélyes meggyőződés szavakba öntése.” (Norman Vincent Peale)

vissza az oldal tetejére

PATAKFALVI ESZTER: KERESZTÜL

A lány igazából nem is akart odamenni, de… eltévedt.
A hatalmas téli erdő recsegett-ropogott a szélben. A lány már vagy három órája gyalogolt a bokáig érő hóban. Teljesen átfagyott és már épp arra gondolt, vajon élete végéig itt fog-e bolyongani vagy előbb megfagy, mikor füstöt vett észre távolban. Jobb ötlete nem lévén elindult arrafelé. Már sötétedett mire megpillantotta a hatalmas, hóval borított házat, annak kéményéből dőlt vígan a füst. A lány bekopogott. Egy barna hajú, ötvenes éveinek végén járó asszony nyitott ajtót. Kedvesen mosolygott.
- Kit keresel?
- Elnézést kérek a zavarásért, de eltévedtem az erdőben. Használhatnám a telefont?
- Ó te szegény – csapta össze az asszony kezét – gyere be gyorsan a melegre!
A lány belépett az előszobába és lehámozta magáról hosszú, vastag kabátját, sálját és kesztyűjét. Az asszony közben ott sürgölődött körülötte.
- A cipődet is vedd le nyugodtan. Ejnye, - itt végigmérte a lány ruházatát, ami egy sötét farmerből, egy fekete pólóból és egy szürke pulcsiból állt – hát mit gondoltál, hogy ennyi ruhában indultál útnak? Na, kerülj beljebb, mindjárt kapsz egy bögre forró teát. Az én nevem Helen, a férjemmel kettesben élünk ebben a házban. Wilhelm, Wilhelm gyere be egy percre!
A kiáltásra egy őszes hajú, tömött bajszú férfi jelent meg az egyik oldalsó ajtóban. Házi ruhában volt, a kezében egy vastag könyvet tartott.
- Igen? – nézett a feleségére, aztán a pillantása a lányra tévedt. – Istenem már megint egy? Hogy te milyen vajszívű vagy, Helen! Vezesd körbe, aztán hadd menjen.
- Tessék? – a lány döbbenten meredt a férfira – körbevezetni? Én csak a telefont… ugyanis eltévedtem… de ha gondot okozok, sajnálom… akár mehetek is, elnézést a zavarásért.
- Ugyan kedves hová sietsz? – Helen a nappali felé tessékelte a lányt miközben megrovó pillantást vetett férjére - Wilhelm igazán lehetnél barátságosabb a vendégünkkel, látod, hogy megijesztetted!
- Semmi baj, én igazán…
- Hogy hívnak?
- Iris – a lány állta a férfi metsző pillantását - Iris Grey.
A nappali nyers színű fabútorokkal volt berendezve. A kanapén és a székeken fehér vászonhuzat volt. Az egyik fal nem volt más, mint egy hatalmas üvegablak, ami a teraszra nyílt és ahonnét rá lehetett látni a kertre. A többi fal halvány krémszínű volt, az ajtó sarkába pedig egy gitár volt támasztva. Iris odalépett a hangszerhez és már épp megfogta volna, mikor Helen egy bögre teával és néhány sütivel megjelent az ajtóban.
- Tessék kedves.
- Köszönöm – Iris leült a kanapéra és boldogan fonta rá az ujjait a meleg bögrére.- Kié az a gitár?
- A fiamé. Ez volt az első hangszere. A szomszéd szobában áll egy zongora, az is az övé.
- Valóban? Akkor nagyon ügyes zenész lehet… Hány éves korában kezdett játszani?
- Te tényleg – az asszony kutatóan meredt Iris szemébe - nem tudod?
- Mit kellene tudnom?
- A fiam Cale Blackburn.
- Ja, hogy ezt. Azóta tudom, mióta megláttam a házat.
- Szóval, mégis csak ezért vagy itt…
- Azért vagyok itt, mert eltévedtem.
Az ég alja érdekes, lilás színben pompázott a lemenő nap fényében. Iris az ablak előtt állt és nézte, hogyan nőnek a szürke viharfelhők a sötétséggel együtt. Lassan szállingózni kezdett a hó.
- Lassan ideje indulnunk – szólalt meg Wilhelm a lány háta mögött.
- Rendben – Iris elszakította a tekintetét a hóeséstől.
Az előszobában voltak, mikor kulcs zörgése hallatszott és az ajtó kitárult. Egy magas, harminckét év körüli fiatal férfi állt a küszöbön. Vállig érő, fekete hajában megültek a hópelyhek, világos, zöldeskék szeme hidegen csillogott a lámpafényben.
- Szia apa –köszöntötte Wilhemet, majd belépett az ajtón és lerázta magáról a havat.- Szerintem mostmár ne induljatok sehova, hatalmas vihar lesz. Helló - villantott egy mosolyt Iris felé, aki meredten bámult rá – hát te ki vagy? Az én nevem Cale Blackburn.
Iris verejtékben úszva riadt fel. Pár másodpercig csak hallgatta kalapáló szívverését, de lassan megnyugodott. A másik oldalára fordult, hogy ismét elaludjon, de ekkor meglátta, hogy a szoba árnyai közt ez egy emberi árnyék is megjelent. Az ablaknál volt valaki. A lány felült és kihajolt az ágyból, hogy lássa ki az. Legnagyobb meglepetésére Cale állt az ablakkeretnek támaszkodva és a vihart nézte.
- Tudod, ez volt a szobám gyerekkoromban – fordult hirtelen Iris felé, aki bólintott.
- Anyukád mondta.
- Mit álmodtál?
- Nem emlékszem –Iris felállt és a férfi mellé sétált.
Most egy jó időre itt ragadunk mind a ketten, ez a vihar teljesen tönkreteszi az összes utat. Gondolom, most örülsz.
- Kellene?
- Tudod, számtalan lány járt már itt, azt remélve, hogy találkozhat velem.
- Értem – felelte Iris élesen – hát, kár, hogy pont egy olyan ragadt itt, akinek ez eszébe sem jutott – ezzel visszabújt az ágyába.
Cale elindult kifelé a szobából, de az ajtónál megállt. Nem fordult hátra, csak az ajtófélfának beszélt.
- Akkor, azt hiszem, pont ezért örülök neki, hogy te vagy itt.
A vihar még napokig tombolt, utána pedig hetekig eltorlaszolt utak maradtak. Ez idő alatt Iris egészen összeszokott a Blackburn családdal. Napközben Helennek segített a ház körül vagy olvasott. Cale-al csak akkor találkozott mikor együtt voltak a könyvtárszobában, ugyanis a férfi általában az bezárkózott az egyik mellékszobába – amit a lány a benne álló zongora miatt csak zeneszobaként emlegetett – és senki nem tudta mit csinál.
- Drágám kérlek, kitakarítanád a zeneszobát – fordult egyik nap ebéd készítés közben Helen Irishez – biztos vagyok benne, hogy megint óriási ott a rendetlenség… Nem kell most rögtön, ráér, mert Cale talált valami könyvet, amit mér rég el akart olvasni és egész délután azzal fog foglalkozni.
Alighogy befejeződött az ebéd, a lány máris besurrant a zeneszobába, ami a várakozásaival ellentétben teljesen üres volt, csak a zongora állt benne az ablakhoz tolva. Iris csalódottan ült le a hangszer mellé és fél kézzel játszani kezdett egy dallamot, miközben az otthagyott kottákat lapozgatta. Arra eszmélt fel, hogy valaki áll mellette.
- Szép, amit játszol. Mi ez?
Iris zavarában mélyen elpirult és a vállát vonogatta.
- Nem tudom… csak úgy kitaláltam…
- Menj arrébb – Iris engedelmesen arrébb csúszott a széken, hogy Cale leülhessen mellé. - Adj egy ceruzát és egy üres lapot.
A lány odanyújtotta, amit kért, aztán csak ült és figyelte, ahogy a férfi lassan meg - meg állva egy dallamot jegyez le a lapra.
- Mi lesz ez?
- Nem szokásom félkész munkát mutogatni… Tudsz rendesen zongorázni?
- Igen.
- Játszol valamilyen hangszeren még?
- Gitáron és egy kicsit tudok hegedülni is.
- Gondolom, tudsz kottát írni.
- Természetesen.
- Azt hiszem – Cale elmosolyodott – nagy szerencse, hogy a vihar a házunkba sodort…
Iris ezután napjai nagy részét a zeneszobában töltötte Cale-al. Leírta, amit a férfi diktált vagy lejátszotta neki a dallamot, amit kért. Ritkán beszélgettek, de egyre többet voltak együtt. Egymás mellé ültek az asztalnál, olvastak vagy nagy sétákat tettek az erdőben.
- Mond – kérdezte Cale egyik alkalommal mikor a közeli tónál tett korcsolyás útjukból tértek vissza - téged nem vár senki otthon?
- Nem. A családom Portsmouth-ban él.
- Akkor te mit keresel itt?
- Idén vagyok elsőéves Oxfordban, történelem szakon és egy tanulmányi pályázat boldog nyerteseként élvezhetem a zord Skót telet. De ti sem tűntök éppen őslakos helyieknek…
- Anyám francia. A szüleim Franciaországban ismerkedtek meg.
Ekkor már a kertben jártak. Az egyik üvegajtó egyszer csak kinyílt és Helen jelent meg a teraszon.
- Cale telefon! Azt mondja fontos!
A férfi bocsánatkérő mosollyal elsietett ház felé. Iris ráérősen sétált utána, élvezve a bágyadt téli napfényt. Cale épp végzett a telefonálással mikor a nappaliba lépett.
- Will volt az – a férfi anyjának címezte a szavait, aki a kanapén ült – azt mondta, olvad már annyira, hogy két hét múlva lejönnek.
- Mit ünnepelünk? – érdeklődött Iris miközben lehuppant az egyik karosszékbe.
- Az eljegyzésemet.
A bejelentésnek vidámnak kellett volna lennie, mégis érezhető volt, ahogy ez az egy szó lehervaszt minden jókedvet a szobában.
***
- Nehéz igazán hozzád illő színt találni.
- Nekem bármelyik megfelel – Iris az ágyon ült és egy magazint lapozgatott, miközben Lana a ruhái között válogatott, hogy találjon valamit a számára.
- A szemed világosszürke tehát ahhoz a kék árnyalatai illenének, a hajad viszont sötétbarna, amihez a meleg színek, a bőröd fehér, amihez megint csak a kékek mennének.
- Mondtam már, hogy nekem mindegy. Amúgy ez a te eljegyzési bulid lesz. Nem az a lényeg, hogy te legyél szép?
- Ugyan már – Lana nevetve leült Iris mellé és átkarolta a vállát – nekem már minek. Neked kell fognunk valami jó pasit.
- Kösz, azt hiszem, erről lemondanék.
- Ugyan már…
Lana visszatért a ruhákhoz, Iris pedig tovább olvasott, bár alig látta maga előtt a betűket. Mióta Cale barátai és a menyasszony megérkezett, alig találta a helyét. Szinte mindig harapós hangulatban volt, csak akkor nyugodott meg mikor Cale-al kettesben voltak. A férfi láthatólag hasonlóan érzett mint ő, mert amikor nem a zeneszobában voltak, borongósan járt-kelt a házban és ráförmedt mindenkire aki az útjába került. Iris gyakran kapta rajta amint az ezüst eljegyezési gyűrűjét piszkálta, mintha le akarná venni. A helyzeten az sem segített, hogy Lana rögtön megkedvelte Irist, amint meglátta. A lányok közös szobában lettek elszállásolva, így Irisnek rengetegszer volt alkalma, hogy az ara történeteit hallgassa Cale-ről és arról milyen is ha a vőlegényed egy aranylemezes banda leghíresebb tagja. A lány ilyenkor legszívesebben sírva fakadt volna, de csak hallgatott és mosolygott.
- Azt hiszem, ez jó is lesz – Lana egy grafitszürke nadrágot és egy sötétlila, szalagos vállú felsőt dobot az ágyra – próbáld fel.
- Azt hiszem – Will átkarolta Cale vállát és kedélyesen vigyorgott – jó vásárt csináltál ezzel a Grey lánnyal.
- Valóban? – a férfi hidegen elhúzódott a másiktól.
- Azt mondtad, egész ügyesen játszik és hát, látványnak sem utolsó…
- Ha hozzá mersz érni – Cale megragadta barátja ingét és haragtól égő szemmel sziszegte az arcába a szavakat – csak egyszer is esküszöm, az lesz az utolsó cselekedeted! Megértetted?
- Te megőrültél – Will ijedten hátrált el férfitől mikor az végre elengedte – én csak vicceltem…
- Nem volt vicces.
- Mond mi bajod van neked? Teljesen úgy viselkedsz, mint egy féltékeny szerelmes! Ha elfelejtetted volna, ez az eljegyzési bulid! – Will az utolsó két szót a néma csöndbe kiáltotta bele, ugyanis valaki időközben lekapcsolta zenét.
Az emberek pár pillanatig megütközve meredtek rá, aztán visszafordultak a szék felé ami körül csoportosultak.
- Hát ezek meg mit csinálnak? – De alighogy Cale feltette a kérdést, rögtön választ is kapott rá, ugyanis a széken Iris ült a férfi első gitárjával a kezében.
A lány játszani kezdett és Cale döbbenten ismerte fel a dallamot, amit először ő hallott tőle a zeneszobában, és aminek az átiratát nem volt hajlandó megmutatni neki. Aztán Iris énekelni kezdett. Tiszta, szoprán hangján a dal szavai szívbemarkolóan elevenedtek meg. Valaki kinyitotta a zeneszoba ajtaját, és zongorán kezdte kísérni az éneket. Mikor a szám véget ért, néma csönd volt, majd a hallgatók hangos tapsolásba és éljenzésbe kezdtek.
- Neked énekesnek kellene menned!
- Ezt valóban Cale írta?
- Gyönyörű, egyszerűen gyönyörű!
- Mi a címe?
Cale már épp közbe akart szólni, hogy nincs címe, mikor Iris csendesen csak annyit mondott, a szám címe „Keresztül” aztán letette a gitárt és távozott. Aznap este már senki sem látta többet.
Másnap reggel Iris elhagyta a Blackburn házat. Cale egyik barátja bevitte kocsival a városba. A lány elbúcsúzott Helentől és Wilhelmtől, de Cale-el nem akart találkozni, mégsem kerülhette el. Az előszobában állt, a férfi pedig az ajtóban, pont úgy, ahogy először találkoztak. Némán meredtek egymásra. Cale tekintete csupa fájdalom és kérdés volt. Ezer meg ezer elszalasztott lehetőség. Iris egy darabig állta a tekintetét, aztán lehajtott a fejét.
- Mégis, mit mondhattam volna? – suttogta.

vissza az oldal tetejére

KISS BORBÁLA: VÁRAKOZÁS

Ibolya fél órával korábban érkezett. A magánklinika várótermében foglalt helyet, az elegáns barna bőrfotelen, ahol az olcsó közkórházak fertőtlenítő szaga helyett friss croissant illata terjengett a levegőben. Rajta kívül ketten vártak, elfehéredett arccal, az ujjaikat tördelve. Ibolyának a táncszínházban eltöltött évek jutottak eszébe, amikor ugyanilyen sajnálattal figyelte az eredményért izguló felvételizőket. A flitteres maskarába öltözött felnőttek groteszkül festettek, ahogy - mint a kisdiákok a felelet előtt – szorongatták egymás kezét. Akkor és ott, a színfalak mögött eltűnt az életük. Egyszerre csak a színház létezett, egyetlen gyerekkori emléket sem lettek volna képesek felidézni, mert csak a jövő reményei táncoltak egyre csak körbe és körbe a fejükben. És most, ott abban az elegáns szinte már felvágós teremben szintén felnőtt emberek rettegnek, akik képtelenek a jövőre gondolni, csak a múlton rágódnak. Vajon mi változik meg, ha megtudja a diagnózist, kezdett el Ibolya gondolkozni. Kilép a rendelőből, odabiccent a kedves kis ápolónőnek és hazamegy. Otthon ugyanúgy nyikorogva fogadja az ócska ajtó, és a macskája ezek után sem fogja megenni a borsó konzervet puszta sajnálatból. Kávét főz, és megissza az erkélyen. Nem fog senkit sem felhívni, őt sem fogja senki keresni, talán csak a helyi laptól az a kedves hölgy, aki minden hónapban jelentkezik és ír róla egy rövidke cikket a „mi lett velük” rovatba. Hát persze, megszokta már, az ő üstököse letűnt. Azóta új generációk keltek ki a tojásból, akiknek a revü már csak a történelem egy része. Nem fogja sajnálni az életét, ha elveszti, azt nem, csupán az emlékeit. Azt a sok összegyűjtött és gondosan befűzött emléket, amit lelke naplójában tart leírva, amik táplálják és éltetik őt, még életének utolsó fejezeteiben is. Hogy tud majd úgy ránézni a kis csipkés szélű kerámia csészére, hogy nem jutnak eszébe az évek, mikor fiatal lányként a kávéházban barátnőivel fecsegtek? És az a kép az íróasztalán? Csak egy kép marad? Egy jelentéktelen fotó fürdőruhás lányokról. Többé nem fog elmosolyodni, amikor rápillant, és nem fog eszébe jutni az a sok nyári este a tóparton, amikor görögdinnyét ettek és hagyták végigcsurogni a karjukon egészen a könyökükig az édes dinnyelét. Talán nem maradhat otthon. Intézetbe küldik, ahol mindig lesz mellette valaki, mintha gyerek lenne, aki nem tud magára vigyázni. Egy fiatal ápolónő fogja kísérgetni az elmeosztály fehér, csempével kirakott folyosóján. Talán az arra járó orvosok felismerik, kezet fognak vele, rámosolyognak, majd sajnálkozva továbbmennek. Nem fog érteni az egészből semmit, már nem maga lesz, csak egy test, ami hordozza egy nőnek az arcát, vonásait, ráncait. De nem ért majd semmit. Olyan lesz, mint azok a kisborjúk a rezervátumokban; az emberek megsimogatják őket, rájuk mosolyognak, majd fejüket csóválva továbbállnak, mondván „hagyd csak, úgyis a vágóhídon végzi”. És ő csak mosolyog, mert mégiscsak úrhölgy, díva marad abban a porhüvelyben is. Vajon megismeri-e majd a kedvenc parfümjének illatát, annak, amit már harminc éve használ? Ami az évek alatt beitta magát lakásának padlójába, bekúszott ruháiba és már a bőréről sem tudja lesúrolni. Meglehet, nem is viszi magával, új parfümöt vesz, de az is lehet, hogy megveszi ugyanazt, és mintha még sohasem szagolta volna, fog elbódulni az új illattól. Vajon tudni fogja-e, hogy nincs családja, gyerekei, unokája, vagy mindennap reménykedve ül majd az ablak előtt, hátha valaki meglepi egy gyümölcskosárral, vagy elviszi a parkba piknikezni. Talán majd megkérdezi ápolóját, és az minden egyes nap, türelmesen elmondja, hogy nincsen, nincs senkije. És erre napról napra, azon kezd majd el gondolkozni, miért? Vajon azért nem ment-e férjhez, mert túl önző volt ahhoz, hogy feladja az álmait? Vagy csak annyi tönkrement és kiégett kapcsolat után, már nem volt ereje egy újba belevágni? Talán rájönne mindenre, amit elrontott és elszalasztott az életben, és úgy, saját maga fantomjaként, fényt derítene élete megválaszolatlan kérdéseire. De minek? Minek, ha már nem ismeri azt a nőt, akinek a testébe szorították, és nincs, akitől bocsánatot kérne, vagy kapna. Meglehet erre is minden nap rádöbbenne szenilitás és az öreg kor nyomorult bódulata nem átkot jelentene, hanem egy új kezdetet, tiszta, foltmentes lapot? Nem kellene a sorson rágódnia és a régi, megkopott emlékekből élnie. Új élményeket kapna, új embereket, és minden reggel új életet kezdene. Elfelejtené, mi is az a magány! Aranyhalként élhetne, elfelejthetne minden mocskot, amit az élet szele ajtajához söpört. Kiradírozhatna mindent, amit nem akart aranykapcsos emlékkönyvében őrizni.

Egyszerre kinyílt a rendelő ajtaja, és Ibolyát szólították. Hát ennyi volt, lépett ki tíz perc múlva az ódonnak álcázott, nehéz ajtón. Együttérző mosollyal odabiccentett a másik két sápadt várakozónak és kisétált a tavaszi utcára. „Hát persze – sóhajtott fel - Semmi sem változott”, de hazafelé vett magának egy új parfümöt.

vissza az oldal tetejére