Bauer Barbara: Az aranyműves fia

„Látta Darut, az apró, könnyes szemű kisfiút, döcögött vele a szekér, távolodott a múltjától, távolodott szülőfalujától. És látta az öreg szerzetest, aki az apja háta mögött áll. És látta az aggastyánt, aki eltemette feleségét, aki egész életében a fiát kereste a lelke mélyén. Minden virágban, forrásban, a nap sugarában, a madarak énekében, a szél hangjában. A liliom szirmaiban. És látta saját magát, a csalódott kisfiút, az útját kereső, a nyüzsgő világban szerzetesként élő, csalódott férfit, aki képtelen elfogadni a felé nyújtott kezet. Képtelen meghallgatni a szavakat, megélni az érzéseket.”

Dalnoki Erika, az alig pár hónapja megözvegyült fiatal szerkesztő egy rég elfeledett kéziratra bukkan egy doboz alján. A mese annyira megával ragadja, hogy nyomozni kezd a szerző Zente Mór után. Ugyan az álnév mögé bújt tudós ember már évtizedek óta nem él, de a családja nyomára akad. Zoltán, a történész fia, aki ötvösként munkájába menekül, különös hatással van Erikára. A vonzalom kölcsönös és együtt indulnak el a már-már misztikus úton a Szent Korona készítésének csodás történetének nyomában. Mindkettejüknek meg kell küzdeniük saját gyászukkal, önmagukkal is szembe kell nézniük ahhoz, hogy a mese befejezetté váljon.

„A Szent Koronának óriási ereje van. Csüngők nélkül el sem bírná, akinek a fejére helyezik. Nem a súlyát, bár az sem kevés, hiszen két és fél kilót nyom. Inkább a benne örvénylő erőt. És az embereknek szükségük van az erőre. És szükségük van a hitre. Mint ahogy a szeretetre is, ami a hitet nemes célok felé vezérli, az erőt jóra fordítja.”

Bauer Barbara ismét történelmi tények köré szőtte érzelmes regényét. Az érdekfeszítő cselekmény mellett észre sem vesszük mennyi mindent tudunk meg korábbi korokról, emberekről. A misztikus elemek visszarepítenek minket a távoli múltba, legendák világába, ahol a hit, erő, szeretet parancsa a legnagyobb hatalom.

az ajánlást készítette: Garbaczné Rapcsák Ria