Emil Hakl: Szülőkről és gyermekekről

"A párbeszéd csak illúzió, az emberek a világ minden táján csak a saját hangjukat akarják hallani."

Egy augusztusi csütörtök délután a hetvenes éveit taposó apa és negyvenkét éves fia együtt indul sörözni Prága kocsmáiba. A történetet a fiú szemszögéből ismerjük meg, akiben ott élnek a gyermekkori sérelmek, melyeket „morc” énje monológjaiból ismerhetünk meg. Minden beszélgetésük azzal kezdődik és végződik, hogy az apa kioktatja a fiát, vagy valamit elmagyaráz neki. Az egymás iránti szeretetük húzódik meg mindenféle sértettség, nehézség és generációs különbség mögött. Csaponganak egyik témáról a másikra, majd ismét visszatérnek a korábban megkezdett gondolathoz. Az estébe nyúló beszélgetésekből mint egy mozaik, úgy áll össze a Beneš család négy generációjának története. Egy-egy hétköznapi esemény, vagy anekdota között megbújik az apa zágrábi gyerekkorának története, visszatérésük a háború utáni Csehszlovákiába, vagy a fiú 68-as emlékei, amikor nagyapjával megnézték a bevonuló orosz csapatokat. A fiú két anekdota között meséli el apjának, hogy van egy Robert nevű fia, akiről nemrég szerzett tudomást. „Rámeredtem, és elakadt a lélegzetem, a szívem úgy kalapált, majd kiugrott a helyéről, mert ott állt előttem a húsz évvel ezelőtti önmagam: láttam ezt az összezavarodott, mindent alapjaiban tagadó, szörnyen ingatag kölyköt, aki számára a világ egyetlen kiismerhetetlen érzelmi káosz, na és pontosan láttam rajta, hogy ugyanolyan borzalmas lelkiállapotban van, mint ennyi idős koromban én...”

Amellett, hogy elkísérhetjük őket néhány prágai kocsmába, még megismerhetjük azokat az italokat, koktélokat is – agy, tigrisszem, motoros bambusz, BMW stb. –, melyekből szinte minden élethelyzetre van megfelelő.

Hogy miről beszélgettek még az este folyamán? Íme néhány beszélgetésfoszlány:

„A szépirodalom csak azoknak való, akiknek egyébként semmi örömük nincs az életben, azoknak a szerencsétleneknek, nincs igazam? A többi, az egészséges emberek meg a pénzeszsákok az egészet csak olyan könnyed, kicsit uncsi elalvás előtti szórakozásnak tartják.”

„De tévedsz, ha azt hiszed, hogy a fehér emberek kiváltsága más népek megsemmisítése. Csak az utóbbi kétszáz évben mi történik: a törökök ölik az örményeket és a kurdokat, az indonézek a kelet-timoriakat, a feketék az arabokat, az arabok a feketéket, aztán ott van Sztálin, aki ázsiaiként tizedelte az ázsiai népeket, ugye, meg ott van Kína, Afrika, Srí Lanka, India és Pakisztán, kár is róla beszélni. És akkor ezek az emberek, ugye, de az ártatlan állatok helyzete sem jobb; Konrad Lorenz ugyan hitt abban, hogy az állatoknak velük született viselkedésmodelljük van, amely meggátolja őket abban, hogy tömegesen irtsák ki saját fajtársaikat, csakhogy ma már tudjuk, hogy ez nem igaz. A hangyák, na jó, azok csak hangyák, de a farkasok, a hiénák, a macskaféle ragadozók és sok más társas lényként élő faj körében találkozhatunk a konkurens csoportok szervezett kiirtásával. Az emberszabásúak meg? Hát azok aztán nem tökölnek sokat, a csimpánzok ráadásul megtervezetten irtják ki a szomszédos csapatot a kölykökkel és nőstényekkel együtt, ami tehát igazi, rendes genocídium...”

„Megtervezni a jövőt olyan, mint egy kiszáradt szurdokba menni horgászni; soha semmi sem olyan, ahogy azt az ember szeretné.”

„Az ember javíthatatlan: folyton toldozgatja-foldozgatja a valóságot, egyszerűsíti, stilizálja. Darabokra szedi, és újra összeilleszti. A végeredmény: a kulisszák amolyan gyógyfürdői meghittsége, amitől idővel úgyis megundorodunk. De valljuk be őszintén: mindig fontosabb az, ami tíz perc múlva lesz, mint az, ami egy év múlva.”

„-Már nem vagy húszéves... Bár az a furcsa, hogy amikor húszéves voltál, akkor meg úgy viselkedtél, mit egy megfáradt öregember, most meg épp ellenkezőleg...

- Akkoriban még nagyon igyekeztem, most meg hagyom, hadd sodorjon magával az élet, és így is működik. Ez életem legnagyobb felfedezése...

- Mi?

- Hogy nem kell folyton azon agyalni jó előre, mi hogyan lesz.”

az ajánlást készítette Rozmán Zsuzsanna