S. D. Crockett: Ha elolvad a hó

„Azon töprengek, mi van, ha minden, amit a felnőttek mondtak, igaz. Ha a régi idők visszatérnek majd, mint azelőtt. Ha ez csak olyan idő, amikor az emberek elfelejtették, milyen jónak lenni.”

Willo különc fiú: egy kutyakoponyával a fején mászkál, és ettől úgy érzi, a kutya szelleme is vele van – társaságot nyújt, de tőle kér tanácsot is, ha úgy adódik. S egy hideg napon úgy adódik. Arra tér haza vadászatról (kisebb állatokat kapott el csapdával), hogy egész családját elhurcolták, és a kutya azt tanácsolja neki: „Te vagy az Alfa, ne feledd. Meg kell találnod a falkádat. Szemet szemért. Ne feledd.” Nem tudja, merre vitték őket, de utánuk ered...

Azonban ez nem könnyű egy olyan világban, ahol a hosszú, kegyetlen teleket alig töri meg egy-egy röpke nyár, az áramot már csak a tehetősebb emberek tudják használni, kevés a működő autó. Útközben társra is talál: Maryt a belső hang ellenére (a kutya hangja, amely azt tanácsolja neki, hogy inkább magával törődjön) megmenti, s onnantól kezdve már érte is felelősséggel tartozik. Lelassítja, de végre nincs egyedül.

Egy városban azonban csapdába esik, nem tudja útját folytatni. Rájön, családját miért hurcolták el, hogy az apja nem az a férfi, akinek addig gondolta – és hogy az állandó télben élni kényszerülők életében van remény, nem csak az állandó küzdelem a túlélésért. És talán még ő is sikerrel járhat...

„Nincs semmi, amit tehetnék. Az öreg azt mondja, szerencsés vagyok. De ez nem szerencse. Egyáltalán nem szerencse. Csak lehetőség. Bárcsak leszaladtam volna a hegyről, amikor hallottam, hogy valamennyiüket elviszik. Magda kiabált. Bárcsak ne ültem volna fönn a hegyen a kutya szellemével a bensőmben, aki miatt csöndben maradtam és csöndesen elbújtam a sziklák között. Bárcsak engem is elvittek volna velük együtt. Együtt valamennyiünket.”

az ajánlást készítette: Kiss Anita