Tommy Wieringa: Ezek az ő neveik

„… minden mozdulatában ott a menekülés. Második természetévé vált. Ezt tanulta meg a vándorlás alatt.”

 

Emberek kis csoportja – öt férfi, egy nő és egy gyerek – vándorol a pusztában egy szép, új élet reményében: korábban azt mondták nekik, hogy mindig tartsanak nyugat felé, így elérik a céljukat. Akkor még 14-en voltak…

Manapság egyre többet hallunk menekültekről, bevándorlókról szóló hírekről. A bennük szereplő emberek az életveszélyt is vállalják: látjuk a zsúfolt hajókat, vagy a tragédiák helyszíneit; a lelki mozgatórugókat, a múlt hátrahagyására motiváló erőket azonban nem. Tommy Wieringa épp ezeket tárja elénk regényében: miközben hősei álmai „szinte mindegyikükben, örökre elkorhadnak, a nap szétporlasztja, az eső elmossa őket”, s testükről a természet kegyetlen erői miatt lefoszlik a ruha, a cipő, egyre többet tudunk meg múltjukról és jellemükről.

A könyv bemutatja, hogy mi mindent képes elviselni, vagy akár elkövetni fizikailag és lelkileg az ember a túlélésért, s miképpen keres elkeseredettségében fogódzót olyan dolgokban, melyekben normális körülmények között semmiképp. Kis csoportjuktól élesen elkülönül a fekete bőrű társuk: tartanak tőle, mivel varázserőt tulajdonítanak neki. Egy reggel összezúzott koponyával találnak rá: senki se vállalja magára a tettet. Halála után azonban a fiú álmokat lát, melyek segítségével úgy tűnik, hogy véget ér a bolyongásuk. Sorsuk jobbra fordulását a fekete férfi varázslatának tulajdonítják.

Mindezzel párhuzamosan az ötven éves Beg rendőrparancsnok múltkeresését követjük nyomon: egy jiddis dalocska indítja el benne az önmegismerés folyamatát, melynek során eljut a település egyetlen, még élő zsidójához, egy rabbihoz, aki megismerteti vele vallása alapjait. Ekkor kap híreket a városban fel-feltűnő, zokogó és csont sovány emberekről, akiknél egy levágott fekete férfi fejét találják. Nyomozása során Beg képzeletében fokozatosan kapcsolódik össze a zsidók vándorlása, szenvedései a sivatagban és a pusztából felbukkant idegenek története. Szerinte „túl kevesen voltak hozzá, és az idő sem volt alkalmas, de egy korábbi évszázadban meg is történhetett volna, valami új, szent misztérium; vér, büntetés, megváltás. Egy jól körülhatárolt vallás kezdete.”
 

„Szertelen hálája mostanra összefonnyadt, gondolatai rejtett zugaiban a fekete egyre inkább mint afféle cseléd szerepelt, rabszolga; nézte, hogyan falja be az utolsó fél gyíkját, és kifejezetten rosszallta féktelen mohóságát. Gondolatai apránként, settenkedve alakultak át. Igen, a fekete táplálja, ám mivel maga is megeszi a részét, bűnös abban, hogy neki, a magasnak kevesebb marad. A fekete segít neki, támogatja, amikor magától már elbukna, amivel azonban bűnrészessé válik elviselhetetlen földi kínjai meghosszabbításában. A hála és a gyűlölettel vegyes megvetés úgy kergetőzött benne, mint piciny halak a pocsolya fenekén.”

az ajánlást készítette: Molnár Csaba