ÚJRAOLVASÓ: Jékely Zoltán: Az utolsó ítélet (dráma, 1943)

Száz éve született JÉKELY ZOLTÁN, a Nyugat harmadik nemzedékének költője

„Most, új életem kitárt kapujában

kergetne vissza az átok szele -?

Mi közöm még mindig a múlt világhoz,

hogy újra s újra vívnom kell vele -?

Jékely Zoltán már a negyvenes évek elején is írt színpadi műveket. Első drámáját, Az utolsó ítéletet mindössze egy hónap leforgása alatt, 1943. február 10. és március 10. között írta meg. Jékely a Nemzeti Színház igazgatójának, Németh Antalnak küldte el drámáját, azonban előadására nem került sor. Az évek során a szöveg elkallódott, csak az író halála után került elő. 1983-ban a Tiszatáj folyóirat márciusi számában jelent meg. A cselekmény főhőse Gábriel, az igazsághoz és a becsülethez ragaszkodó fiatalember, akinek szomorú végzetét az készíti elő, hogy szembefordul apjának – Boldizsár városbírónak-embertelen ítéletével. A fiú apjának alárendeltje, vetélytársa, Prokopius, aki még nála is kegyetlenebb. A drámai cselekményt Prokopius mozgatja cselszövéseivel, és embertelen tetteivel. Elfoglalja a bírói széket. Felbomlik a társadalmi rend, érvényüket vesztik a törvények...

„Nem nehéz kihallani a dráma írójának megnövekedett, történelmi veszélyérzetét, azt a szorongató félelmet, amelyet ekkor írott versei is tanúsítanak: a darab a doni katasztrófa teljes kibontakozásának heteiben született. Jékely Zoltán az ország pusztulásának, a nép szétzüllésének keserves látomásait vetítette a történelmi dráma sötét képeibe.”

(Pomogáts Béla: Jékely Zoltán. Akadémiai Kiadó, Bp., 1986. 221.o.)

„Ágnes! Hol a kezed? Még egyszer, Ágnes,

csak még egyszer csókold meg a szemem!

Erőm elhagy. Fekete szőnyeg omlik

kettőnk közé. Ez volna a halál?

Hát így halnak meg máshol is a hősök,

az életben csakúgy, mint a színpadon,

vagy a kettő néha egybemosódik -?”

Ne ömlene ily sebesen a vérem,

s ne volna tőle oldalam meleg,

ne volna ez az édes iz a számban,

még azt hinném, csak megjátszott halál ez -