Újraolvasó: WEÖRES SÁNDOR: Tizenegy szimfónia (1973)

„Alszik az ősz bajnok, piheg, mint a gyermek,

álmának habjai zengőn feleselnek

és palota épül a puszta beszédből,

ráfészkel a napfény, tornya égig ér föl...” 

Weöres Sándor: Negyedik szimfónia - Hódolat Arany Jánosnak (részlet)

„Tizenegy versoszlop; Weöres Sándor költői művének tizenegy tartópillére sorakozik egymás mellé. Azok a művek, amelyeket ő maga szimfóniának nevez, mert úgy összegzik egy-egy korszakának költői jellegzetességeit, ahogyan a nagy zenei formák reprezentálják Mozart, Beethoven, Bartók vagy Sztravinszkij világát. Az Első szimfónia például a pályakezdet lírai kvintesszenciája; a – korábban Háromrészes ének címmel ismert – Harmadik szimfónia az 1943 táján bekövetkezett nagy fordulat összegzése, amikor nemcsak saját költészetén belül nyitott „új tárnát” Weöres Sándor, de az egész magyar, sőt: világköltészet szempontjából új tartalmakat fogott el ihletével „a lélek árján fénylő, forró igékből”; amikor a „forma mellé megjelent nálam a tartalom – ahogyan egyik levélében írta, még 1943-ban –, de minden eddiginél eltérő módon.”

(Németh László: fülszöveg)

Valaki ül magasban s nézi
az itélet elfoszló képeit:
felhő-kúp a hegyet idézi,
ablak-sor a menny fényeit:
mind nyujtózik valami másért
s már postát küld a pusztulásért.

Erkély lebeg mint léghajó
ég-föld szabdalt ürében:
tűzfalak, háztetők szögében
zöld-barna domb, kék úsztató,
s éjjel csatok-gombok ragyognak