„... 1869. szeptember 22-én az ő akarata ellenére mutatták be Münchenben A Rajna kincsét. Lajos király már 1864-ben 30 000 arany honoráriumot ígért Wagnernak A nibelung gyűrűje megzenésítéséért, így a király a négy mű elkészülte előtt jószerivel már a tulajdonosuk lett. De megígérte a zeneszerzőnek, hogy Wagner a saját elképzelése szerint viheti színre annak idején összefüggő egészként a Nibelung-ciklust.
A király 1869-ig tartotta is magát az ígéretéhez (…). Miután azonban 1868-ban le kellett mondania müncheni színházépítési terveiről, depresszív hangulatában utasítást adott A Rajna kincse bemutatására, és horribilis összeget, 60 000 aranyat – a Wagnernak kifizetett összhonorárium kétszeresét – bocsátotta a színi megvalósítás céljaira. Ráadásul elküldte Tribschenbe Wagnerhoz a rendezőt és a díszlettervezőt, hogy tudják meg a zeneszerzőtől a színre vitel részletkérdéseire vonatkozó eredeti elképzelését.
Wagner kívánalmainak viszont nem felelt meg von Perfall intendáns, a művet a veszély fenyegette, hogy a rendezés már-már nevetségessé teszi. (…) Wagner ezért próbálta meg minden eszközzel megakadályozni a bemutatót, de hasztalan. A király kérlelhetetlen volt, Wagnernek engednie kellett. Ennek az elhibázott bemutatónak a tapasztalatai – amelyek egy év múlva ugyanott, A walkürrel, ha némileg enyhébb formában is, megismétlődtek – bírták rá Wagnert, hogy mindenképp önnönmaga törekedjék A nibelung gyűrűje színre vitelére.
(forrás: Wagner, Richard: A Barna Könyv. Gondolat, 1980, 186-188.o.)
Egy anekdota:
„Rossini éppúgy nem volt nagy híve Wagnernak, mint a korabeli párizsiak. Egyszer meglátogatta egy barátja, és a dolgozószobába lépve azt látta a kottagerincről, hogy a Trisztán és Izoldá-t tanulmányozza. Megkérdezte, mi a véleménye róla.
- Gyönyörű mű! Sose gondoltam volna, hogy Mozart, Gluck, Cimarosa, Weber, Mercadante, Meyerbeer és a magam hagyományos operaeszményének megújítója ilyen képzeletgazdag és kifejező zenét ír – mondta.
A vendég közelebb lépett, és döbbenten látta, hogy a Mester fejjel lefelé tartja a Wagner-mű partitúráját. Rossini megfordította, újra belepillantott, és így szólt:
- Csak, sajnos, se füle, se farka.”
(forrás: Lebrecht, Norman: A komolyzene anekdotakincse. Európa, 2002, 163-164.o.)