Évfordulók, események

Nagy Lajos több évtizedes „probléma” végére tett pontot, amikor 1351-ben megerősítette II. András Aranybulláját, kiegészítve néhány új rendelkezéssel. Ezek egyike volt az ún. ősiség törvénye, amely a családok földbirtokaikkal való szabad rendelkezésének jogát a következő fél évezredre meghatározta.

Széchenyi István a Hitel című írásában kifejtette, miként lehet a hitel rendszerének egyik akadályozója az akkor már több mint öt évszázada fennálló ősiség törvénye.

„Úgy látta, a magyar földesurak, földbirtokosok szegénységének az a legfőbb oka, hogy a magyar birtokos nem juthat gazdasági hitelhez, mert a hazai törvények nem csak a szokásos hasznot nem biztosították a hitelezőnek, de még a kölcsönadott tőke visszajuttatására sem nyújtottak biztosítékot. A XIX. század elején a magyar nemes nem ura tehát saját birtokának, legalábbis a tekintetben nem, hogy szabadon adhassa-vehesse, szabadon elzálogosítsa azt. Mindennek oka – mondja Széchenyi –, hogy egy öt évszázados törvény, az ősiség feudális intézménye csaknem lehetetlenné teszi, hogy az adósság fejében a hitelező a nem fizető adós birtokát elárvereztethesse.”

Látván, hogy az ősiség törvénye a 19. századra elavult, és erősebben érezhették a hátrányát (hogy nem használhatják a földet fedezetként kölcsönhöz, így nem is kapnak), mintsem előnyét (biztosítva, hogy a föld továbbra is a család tulajdonában maradjon), a törvényt az 1848. évi XV. törvénycikk megsemmisítette.