Évfordulók, események

A gimnáziumot Taganrokban, saját erejéből végzi, mert konzervatív, keménykezű apja (aki felszabadult jobbágy volt) családjával Moszkvába szökik a hitelezők elől. Moszkvában végzi az egyetemet, orvos lesz, 1884-től kórházi munkája mellett magánpraxist is vállalva robotol, emellett írni kezd, hogy állandó anyagi gondokkal küzdő családján segítsen. 

Humoristaként indul Antosa Csehonte álnéven, de hamarosan megjelenő önálló köteteivel is sikert arat: a Szürkületben címűért Puskin-díjat kap (1886), a Tarka történetekkel pedig híressé válik. A Novoje vremja című lap munkatársa lesz, ettől kezdve anyagilag független.

Az orvosi hivatással szakít egyelőre, de nem végleg.  1890-ben a Szahalin szigetén levő fegyenctelepre utazik, amelynek tanulmányozása közben szembesül az emberi kiszolgáltatottsággal és nyomorral. Négy évvel később megjelenő útirajzának akkora hatása lesz, hogy a kormányzat javít a telep viszonyain.

Orvosi képesítése nyomot hagy írói stílusán, az orosz hétköznapok klinikai pontosságú ábrázolásán, korán jelentkező tüdőbetegsége pedig önmegfigyelővé és a hangulati változások, a légkör, az ábrándok érzékeltetésére teszi érzékennyé. A társadalmi problémák, a közügyek, kivált a parasztság helyzete és a kisember tragikomédiája iránti érzékenység, együttérző irónia, továbbá a természet idilli, nosztalgikus ábrázolása jellemzi (A csinovnyik halála, Anna a férje nyakán, Aludni szeertnék). Azt sugallja, hogy az életet a maga banalitásaival, tökéletlenségével, állandó hiányérzetekkel együtt kell elfogadni és szeretni.

Humora mellett mérhetetlen fájdalom is jellemzi. Műveiben fontos motívum az elvágyódás. Főszereplői különleges hősök helyett mindennapi emberek, mindennapi szituációkban, akik csak töprengenek sorsukon, vágyakoznak, de vágyaikat megvalósítani – részben saját gyengeségük miatt – képtelenek, még a szerelembe is belebuknak.

1896-tól  pályája beteljesedik,  ekkor írja legjobb drámáit (Sirály, Cseresznyéskert, Ványa bácsi, Három nővér), amelyekben novelláit viszi színpadra. Szakít a hagyományokkal, megteremtve a „drámátlan drámát”, ahol a drámai lüktetés láthatatlan, mert a konfliktus nem ember és ember, hanem ember és élet között zajlik, a cselekmény helyett pedig fontosabb a belső történés, az orosz ürességgel, a más utáni áhítozással és a hiábavalóság érzésével való szembenézés.

forrás: literatura.hu