Vissza a nyitóoldalra

Szegedi Zoltán grafikus, festőművész

 

 

„Mit lehet rólam írni? Az ember dolgozzon előbb. Alkosson. Azután viszont beszélnek a képek.”

Rózsa András >>

Szakmáron született 1941. március 10-én. Szegedi gimnazista korában karikírozó készségének köszönhetően felfigyeltek tehetségére, de éppen ebből az okból (az osztályfőnökéről készült karikatúra miatt) nem javasolta az igazgató a Képzőművészeti Főiskolára. 1963-ban a Szegedi Pedagógiai Főiskolán rajz, földrajz, biológia szakos tanárként végzett. Először Apátszálláson tanított, majd ugyanabban az évben Dunaújvárosban telepedett le és a Ságvári Endre Általános Iskolában tanított. Főiskolás korában az országos diáknapokra való nevezés, hozta el számára az első sikert, de mivel csak egy pályamunkával lehetett jelentkezni, így ő kettőt küldött be bátyja nevén is. Később mégis beiratkozott és 1973-ban elvégezte a Magyar Képzőművészeti Főiskolát. Mesterei voltak Domanovszky Endre és Barcsay Jenő. Régi kedvenc mesterei, festői: Michelangelo, Goya, és a magyar népművészet névtelen mesterei a legfontosabbak számára. „Feltétlenül realisztikus kötődés kell az emberhez és ahhoz, amit az ember alkotott, emberközpontúan lehet csak alkotni… Az öncélú szubjektivitás az zsákutca, az ember önmaga nem lehet elég önmagának” Tehetséges, gondolkodó, kísérletező, sok munkával felküzdötte magát az elismert fiatal művészek közé. „Megharcolok minden képért, legfeljebb egyik jó lesz, a másik levakarásra érdemes… A szabadság nagy, az absztrakció foka tetszőleges, a modell csak inspirál, norma nincs.” Falun nőtt fel, a főiskola után is falun tanított, először a táj, a falusi ember kötötte le, aztán egyre jobban érdekelte az emberi tartás, az emberek egymáshoz kötődése, közösségi életük. „Az emberben és a dolgokban rejlő végső objektivitást szeretné megfejteni. Persze nem a látványt, nem a felszínt, hanem a forma mögött rejtőző lényeget.” 1975-ben átköltözött Székesfehérvárra, ahol Fejér megye rajztanítási szakfelügyelője lett. A Székesfehérvári Művészek Társaságának vezetőségi tagja. A Dunaújvárostól 1984-ben a Munkásművelődési Központban megrendezett önálló tárlattal köszönt el. Itt tartózkodása idején munkajeleneteket festett a Vasmű életéből, ahol először megijedt, félt a gyár robajától, zúgásától a tüzektől. A kiállítás festményeiről: „impresszionizmusban gyökerező, absztraktba hajló festmények… munkáinak témái: emberek, gépek, vasmű, ember és a világ viszonya, ember és a világ viszonya, tájképek, tájfestészet, színek kavalkádja, de ez nem színharmónia, hanem töredezettség, földaraboltság, nyugtalanító kontrasztok uralják…Érzelmek és gondolatok kivetítése képi síkra.” Az 1980-as években több egyéni kiállítása volt külföldön is.

 

Egy 1968-as beszélgetésben így vall önmagáról, alkotómunkájáról: „Nem valami világot megváltó terveim vannak… csupán nagyon őszinte akarok lenni képeimben…. Az ember és alkotása különös viszonyának megfestése izgat. Azt az embert megfesteni, aki alkotásain, munkáján át teszi boldoggá önmagát… Dolgozni kell, alkotni… ez a legfontosabb, és ha az embernek van tehetsége, akkor jó…”

 

Díjak, kitüntetések:

1968 – SZOT-díj, VTRGY díj, Fejér Megyei Képzőművészek Tárlat díja, Tutajosok című képével

1967 – díj a fegyveres erők országos tárlatán

 Forrás >>

 

Kapcsolódó linkek: