Vissza a nyitóoldalra

Kotász Antal sportoló, labdarúgó

Kotász Antal az első dunaújvárosi (sztálinvárosi) válogatott labdarúgó "Vasváron született 1929. szeptember elsején. Egyetlen bizonyítványát sem láttam, így azután fogalmam sincs, hogy születésnapjait  elrontotta-e a tanévkezdés ténye.  Emlékeim szerint még a legjobb tanulók sem örültek igazán annak, hogy véget ért a nyári vakáció, s megkezdődött a tanítás.

A vasvári évekről nemigen maradtak pontosnak nevezhető dokumentumok, annyi biztos, hogy az éppen dúló világválság miatt nem lehetett könnyű élete a két gyerekes családnak. Az édesapa, Kotász János (1899-1961) szakképzett kőműves volt, de az ácsmesterség csínját-bínját is elsajátította. Nem véletlen, hogy általában az ő irányítása mellett dolgozott a változó létszámú csoportja. Felesége, született Kötél Sarolta (1907-1990) – az akkori asszonyok nagy többségéhez hasonlóan - otthon tevékenykedett, vagyis - ahogy később titulálták- ,,hátébés” volt, azaz s háztartásbeliként dolgozott, kora reggeltől késő estig. Házasságkötésük időpontjáról nincs megbízható adat, az viszont tény, hogy első gyermekük, örökölve apja nevét, 1926. december 7-én született. Csaknem három évvel később megérkezett az öcsike, Antal is. Ekkor még Vasváron éltek, de a 30-as évek elején, valószínűleg a több munkalehetőség Budapestre, egész pontosan Kőbányára  ,,költöztette” a Kotász famíliát.

A gyorsan száguldó idő során Antalból előbb NB II-es, majd élvonalbeli, sőt válogatott labdarúgó vált. A bátyja nem vitte ilyen  sokra, de a Bp. Építők sporttelepén gyakran feltűnt atlétaként,  a szintén János névre keresztelt  fia szerint gerelyhajításban egész jó eredményeket ért el.

Amikor a  magát mindig kőbányainak tartó  jeles balfedezet a Bp. Honvéd világhírű csapatához került, már nem volt kötelező katonatisztnek lenni, ő nem is lett;  polgári alkalmazottként tartották nyilván a Néphadsereg Központi Szolgálatánál, a HM-ben. A kispesti klub lakáshoz is segítette, lánya szerint ezt az egyet köszönheti a piros-fehéreknek. Nem akárhol, a Ménesi úton laktak –édesapja 2003-ban bekövetkezett haláláig. Kotász – mi tagadás – nem kapkodta el a nősülést, több év udvarlás után kérte csak meg a műkorcsolyázóként és műugróként sem ismeretlen Kamarás Mária kezét. Az esküvő – kényszerű leányszöktetést követően - 1961. december 30-án volt. 1962-ben megszületett Mária (az akkori szokásnak megfelelően anyukája nevét kapta). A szomszédban egy esztendővel  korábban ,,járt a gólya”: a válogatottsági rekorder klub- és fedezettárs, Bozsik József azóta szintén a futballhoz kötődő (kis)fia, Péter érkezett meg. Persze rengeteget játszottak Marikával,  s a környéken lakó többi ,,kócos kis ördöggel”. 

A gondtalan, örömteli gyermekévek rohantak. Mária, akit Csupának becéztek, orvosi doktorátust szerzett, és évekig  patológusként dolgozott. 1987-ben Eszterrel,   1991-ben  Krisztinával, azaz két leányunokával ajándékozta meg Öcsi ,,papát”, aki egészen nyugdíjazásáig az Áfornál volt benzinkutas. A férj, Both András színművészként és tévésként szintén közismert személyiség.

Az apai nagymama 2001-ben meghalt. A hajdani futballsztár két évvel később hunyt el – Visegrádon. Betegsége valóban súlyos volt, de – a nekrológokban írottakkal ellentétben – szerencsére nem szenvedett sokáig. A rákoskeresztúri temetőben mindig piros-fehér virágok borítják sírját, amelyben remélhetőleg békében alussza örök álmát." 2003. július 5-én hunyt el Visegrádon.

  • Egyesületei: Kőbányai TK /1945-47), Vasas SC (1948-1950), Szegedi Honvéd (1951-52), Sztálin Vasmű Építők/Sztálinvárosi Vasas (1953-54), Bp. Honvéd (1955-63).
  • Bajnokcsapat tagja: 1955.
  • Első válogatott mérkőzése: 1954. szeptember 19., Népstadion, Románia ellen (5:1).
  • Utolsó válogatott mérkőzése: 1963. október 22., Népstadion, Hollandia ellen (3:3).
  • Válogatottságainak száma: 37; címeres mezben 3251 percet  töltött a pályán, kétszer le-, egy alkalommal becserélték (gólt nem szerzett).
  • Nemzetközi klubsiker: Közép-európai Kupa-győztes – 1959.

Kotász Antal a sztálinvárosi időszakról:

"Tíz nap sem telt el, s már a Bp.  Kinizsinél voltam. Úgy tűnt, hogy a bajnoki szünetet jól kihasználta az egyesület vezetősége, mert  majdani  válogatottak egész sorát igazolták át. Így Mátrai Sanyit, Orosháza büszkeségét, a távolugrásban, sprintben válogatott kerettag atlétát, aki futball-csatárként meg ontotta gólokat, Kertész Tomit, a Vasutasból, Orosz Palit Szentesről, s nem utolsósorban Fenyvesi Mátét Kecskemétről.  Egy hétig edzőtáboroztam is velük Gödön, Fenyővel alkottuk a tervezett balszárnyat, tehát helyem volt a legjobbnak látszó 11-ben. Az első bajnoki meccs előtt, a Vasas vagy  a Dózsa ellen,  már szerelésben készülődtem a kivonulásra, amikor megjelent az öltözőben az OTSB elnökhelyettese, az Aranycsapat szakmai irányítója, Sebes Gusztáv, elkérte a bírótól az igazolásomat,  és  ott, mindenki előtt összetépte. Csak annyit mondott: holnap menjek be hozzá az OTSB-be. Mit tehettem mást, bementem. Olimpiai bajnok  válogatottunk  ,,Guszti bácsija” gyorsan a tárgyra térve elmondta, hogy pártérdekből a Sztálin Vasmű Építőkben - 1954 novemberének elejétől pedig  a Sztálinvárosi Vasasra ,,átkeresztelt"  egyesületben - folytatódik  pályafutásom.  Elmagyarázta, hogy egy labdarúgó számára igazi nagy feladatként, bent kell tartani a gárdát az NB I-ben. Bár jelentős volt a lemaradásunk, ez végül sikerült is! Persze nem csupán én kaptam ilyen  ukázt.  1952-ben  az Építőket az NB II-be sorolták be, s más csapatok ,,önként”  felajánlott, felesleges futballistáiból alakítottak meg. Többek között így került Sztálinvárosba  Bagoly és Bosánszky (a Bp. Bástyából),  Fábián, Fejes, Krasznai és Szigeti (a Bp. Dózsából),  Cserjés, Lennert és Vad (a Bp. Honvédból), a Szegedből Ladányi, a Csepelből meg Nagy II. Edzőjük Ember József lett. Az NB II Közép-csoportját veretlenül megnyerve az osztályozón is diadalmaskodtak, és a Sortex-szel együtt feljutottak az élvonalba. Ott azonban gyengén sikerült a tavaszi idény, sereghajtók voltak, így aztán velem együtt Bakó Béla, a Vasas kapusa is mehetett első szocialista városunkba. Ott, a megalázó előzmények ellenére sem éreztem rosszul magam. Jó kis csapat jött  össze ugyanis, hazai pályán még a menő fővárosi klubokat is megizzasztottuk. Edzőnk Orczifalvy István volt, akit nagyon kedveltem. Szellemes, közvetlen modora révén hamar szót értett a zömmel Pestről érkezett vagányokkal. Közülük azonban többen is jó ajánlatokat kaptak, de ahhoz ki kellett esni, hogy elengedjék őket. Hát ki  is estünk. 1954-ben, a VB után, még első  sztálinvárosiként kerültem be a magyar válogatottba. Azt sugdosták,  hogy  kárpótlásként, holott tényleg  ment a játék, sorozatban dicsérő kritikák jelentek meg rólam a Népsportban, s nyilvánvaló volt, hogy hamarosan így is, úgy is visszakerülök Budapestre. Csupán az volt a kérdés, hogy melyik csapathoz? Később olvastam két sztorit, mindkettőnek Puskás volt a főszereplője. Az egyik Faragóval kapcsolatos, akit 1951 végén le akartak küldeni Sztálinvárosba. Ám Öcsi azt mondta: a kispesti srác marad! Az én esetemben úgy szólt a fáma, hogy a kiszemelt Szojka helyett mellettem tört lándzsát, mert szerinte a Honvédnál elég egy Bozsik is, jöjjön inkább Kotász, aki nem jár fel állandóan a nyakukra, szerelőkészsége és gyorsasága meg egyenesen főnyeremény lenne védekezéskor.  Nos, állítólag ezért választottak engem, bár nekem erről se Puskás, se Bozsik nem beszélt soha…”

Forrás és további részletes életrajz: Kotász Antal emlékére honlap >>

Kapcsolódó linkek: