Vissza a nyitóoldalra

Barsi Dénes író, költő

„Irodalmilag előkelő családból származom: nagyapám apja, mint a Thaly család zsellér jobbágya és parádés kocsisa nemcsak Thaly Kálmánt fuvarozta hivatásszerűen, hanem Vörösmarty Mihályt és Petőfi Sándort is alkalmilag több ízben. Gyermekkoromban végiglaktam  az egész régi Magyarországot Pozsonytól Brassóig. Debrecenben tanítói oklevelet kaptam, pusztai tanító Biharban, újságíró és lapszerkesztő Budapesten, kubikos, üzemi raktáros, mezei munkás, a közbenső időkben becsületes és hasznos író igyekeztem lenni.... Dunaújvárosban lakom, kizárólag írásból élek, szeretném ezt a merőben újszerű emberkohót mélyen átélni és művekben is ábrázolni.”

 

Barsi Dénes, eredeti nevén Harcsa Dénes Komárom megyei szegény parasztcsaládban született 1905. július 7-én Jókán. Apja városi cseléd, béres volt. Jó tanuló volt, tanítója rábeszélésére beíratták a debreceni Református gimnáziumba. 1926-ban tanítói oklevelet szerzett Debrecenben. Az oklevél megszerzése után, 1927-ben a körösszegapáti református iskolához került, mint helyettes tanító. Még abban az évben megválasztották kántortanítónak. Tagja volt az Országos és Bihar vármegyei Református Tanítóegyesületnek. Három évvel később áthelyezték egy tiszántúli pusztai iskolába - a Komádi melletti Dobaipusztán tanított -, ahol megismerkedett Sinka Istvánnal és Szabó Pállal. 1933-1935-ig jelent meg a Komádi és Vidéke című lap, amely országos hírnévre tett szert. Barsi Dénes helyi tanító és író, Szabó Pál biharugrai író és Sinka István vésztői költő szerkesztette és írta. 1934-ben jelent meg Barsi első verse az újságban, ezután vált rendszeressé a vers rovat, amely közölte Sinka írásait és költeményeit, majd pedig Szabó Pál írásait. Ettől kezdve mondhatjuk a lapot a három bihari író lapjának. 1935 őszén ők hárman megalapították a Kelet-Népe című folyóiratot és Barsi Dénes tanítói fizetése és menyasszonyának (Cirmóka Rózsika staférungján) hozományából jelentették meg. A folyóirat 5 év alatt országos lett. Az új folyóirat kiadását a három szerkesztő a Sebes-Körös hídján határozta el. A lapot Budapesten szerkesztették, majd 1938-ban egyesült a Válasszal. Később Szabó Pál lemondott kiadói jogáról Móricz Zsigmond javára. 1939-ben családjával Budapestre költözik. Rendszeresen írt cikkeket – főként parasztkérdésekről – a Magyar Élet és a Magyar Út című folyóiratokba. Részt vett a népi írók vitáiban és találkozóin. Első két regénye 1941-ben jelent meg, majd 1943-ban filmforgatókönyvet írt És a vakok látnak címmel. A szokatlan hangvételű és tartalmú filmet Jenei Imre rendezte. 1945-46-ban a fővárosban élt, a Parasztszövetség lapjának, a Magyar Parasztéletnek volt a szerkesztője. A Magyar Közösség koncepciós perében 1947-ben koholt vádakkal börtönbüntetésre ítélték. 1949-től a Tiszántúlra visszatérve napszámosként kereste kenyerét. Pedagógusként nem dolgozhatott, és 1957-ig nem jelenhettek meg írásai. Rehabilitálták és tagja lett a Magyar Írók Szövetségének (első dunaújvárosi tagja). 1957-ben fő műve a Jehova tanúja, majd szinte minden évben egymás után jelentek meg regényei a régi és az átalakuló falusi életről.

1960-ban a Hajdú-Bihar megyei Komádi községből Dunaújvárosba költözött Tapolczai Jenő tanácselnök kezdeményezésére, a városi tanács meghívására. Figyelt kutatott és dolgozott megszállott, hogy a város társadalmának történetét megírja. Ezek alatt az évek alatt sorban születtek meg regényei, amelyek nagy részének szereplőit, helyszíneit már a város ihlette: Sorsváltás (1963), Parázs a hamuban (1968). Novellái országos irodalmi folyóiratokban jelentek meg: Kortárs, Jelenkor, Alföld. 1962-ben József Attila díjat kapott írói munkásságáért különösen a Lázgörbe (az ellenforradalom napjainak magyar faluját mutatta meg) című írásáért. A Sorsváltás (a városban töltött idő kezdeti regénye, a munkássá formálódó parasztember regénye) regényét, az Üzenet és Tavasz antológiákban megjelent írásainak ihletője a mozgalmas, a sokarcú város volt, amelyet rövid idő alatt megszeretett. Tele volt elképzelésekkel, tervekkel. Ha koccintott volt barátaival, mindig azt mondta „Bíküljünk ki!” Élete örökös harc és örökös békülés környezetével, világával, amely oly szűken mérte számára a jót és oly bőven a rosszat. „Az írást is az a nyomorúság szakasztotta ki belőlem”. 1968. január 5-én halt meg Dunaújvárosban. A Barsi Dénes Baráti Kör kezdeményezésére 1990-ben szobrot állítottak az írónak. A bronz mellszobor Fodor Sándor szobrászművész alkotása, és a Munkásművelődési Központ előtti ligetben kapott helyet.

 

Díjak, kitüntetések:

1962 - József Attila-díj

1990 - Pro Urbe díj

 

Kapcsolódó linkek: