Sigridur Hagalín Björnsdottir: DEUS
Sigridur Hagalín Björnsdottir izlandi írónő Deus című regényében a technikai fejlődés elembertelenítő tendenciáit, a társadalom szaporodó kríziseit számba véve választ keres korunk, XXI. századi civilizációnk kérdéseire: Hová tart technikai fejlődésünk, határ a csillagos ég? És mi lesz a leszakadókkal? Mi lesz az ember sorsa? Hogyan, merre tovább...?
A regény társadalmon kívüli szereplői légüres térben mozogva keresik áttechnicizált, rohanó, „fejlődő” világunk megváltozó viszonyai között a kapaszkodókat, az egyensúlyt, a fennmaradás, az értelmes cselekvés lehetőségét.
A munkáját elveszítő újságíró, aki kényszerűségből a DEUS (Istent modellező, helyettesítő) mesterséges intelligencia program fejlesztésében vállal közreműködést.
Az életművész, korábban alkoholista, mániás-depressziós buszsofőr-költő, aki egy reggel meglátja „Istent”, otthagyja munkahelyét, a buszt az utasokkal és megvilágosodik. Látomását, belső hangját követi. Elveszíti munkáját, családját, egzisztenciáját. Hajléktalanná válik.
A kiközösített, társai megalázó, erőszakos viselkedése miatt szorongóvá, magányossá, végül iskolakerülővé váló diáklány, aki egy gyorsétteremben vállal munkát, s amikor volt társai itt is molesztálni kezdik, a hajléktalan költőtől kapott verssel védekezik, amit felvesz, feltölt a facebookra. A közösségi média felkapja a hírt. A lány egycsapásra influenszerré, médiasztárrá válik.
A közösségi médiában felhangzó vers nyomán, a verset felismerve megjelenik környezetében egy fiú.
Mindannyian keresnek valamit/valakit. A költő a Jóistent, a volt újságíró az Istent modellező mesterséges intelligencia fejlesztési lehetőségét, a lány védelmet, biztonságot, nyugalmat, a fiú szégyellt, megtagadott, hajléktalan apját.
A szálak összekapcsolódnak, a titkos gépteremben létrejön a megváltó találkozás. Ebben a drámai, költői pillanatban a szuperszámítógép megáll, a költészet hatására megzavarodott mesterséges intelligencia, a kvantumszámítógépbe zárt „Deus” megszabadul...vagy...kiszabadul?
A történet a felhőbe távozó „isteni” szuperintelligencia talányos, lírai, szép képével zárul.
„Mi más lehetne ez a ragyogó, zúgó szuperintelligencia, mint bálvány, aranyborjú, valóságos pokolgép – hogy lehetne más, mint az emberinek, az isteninek az ellensége, és minden olyan élet pusztulása, amelyről kijelenthető, hogy érdemes élni?
Ugyanakkor egy másik hang is megszólalt a fejemben, talán egy hang egy másik életből, egy hang, ami azt súgta nekem, hogy talán itt a megoldás az emberek problémájára, az ostoba rablógazdálkodásra, az ocsmányságra és az önpusztító képességre. Talán ez a szuperintelligens lény, amely költészettel, az emberek álmaival és vágyaival van tele, új és jobb világot tud építeni nekünk, egy valóságos új Jeruzsálemet, Isten földi királyságát?
Nem tudom.”
az ajánlást készítette: Tóth Éva
