Andrej Szczeklik: Halhatatlanság

„Az orvoslás másik forrása, amely öröktől fogva egyesül a racionális áramlattal: a mágia.”

A nemzetközi hírű lengyel orvosprofesszor szerző az emberiség egyik legősibb vágyát mutatja be, a halhatatlanságot és az annak eléréséért tett erőfeszítéseket. Mindeközben hatalmas távolságokat tesz meg mind időben, mind térben: kezdve az élet kialakulásától a Földön az azték emberáldozatokon át az egészségügy és az orvostudomány mai állapotának bemutatásáig.

A könyvben számos helyen felbukkannak személyes tapasztalatai, visszaemlékezései, melyekben az olvasó a magyarországihoz hasonló lengyelországi (és Nyugati) egészségügybe nyer bepillantást. A szerző ír például egy pácienséről, aki makkegészséges volt, de követelte az ultrahangos vizsgálatot is, mert „a házukban már minden szomszédasszony volt ilyen vizsgálaton”; olvashatunk az orvosok „kiégéséről” („a beteg rendszerben maga az orvos kezd betegeskedni”); hogy a műhibaperektől tartva az orvosok igyekeznek minél több vizsgálatot elvégezni a betegeken, melyek azonban jelentősen megterhelik az egészségügyi kiadásokat. Mint írja: „csak a politikusok vehetik fel velük a versenyt, de ők is alulmaradnak az érvek csatájában”.

A legsúlyosabb vétségnek azt tartja a szerző, hogy az orvosok egyre kevesebb időt töltenek a betegekkel. A legmagasabb színvonalú ellátást nyújtó országokban élő betegek főként azért panaszkodnak, mert alig kerülnek kapcsolatba az orvossal. Ezzel szemben régen a gyógyítók, a sámánok a „mágia” eszközével éltek („a mágia a szó erejével űzi el a betegséget”), mely még ha nem is tudott valódi segítséget nyújtani a betegeknek, mégis lelki támaszt adott és a szó erejével gyógyított. A könyv egyik különlegessége, hogy írója nagy hangsúlyt helyez a pácienssel való kapcsolatteremtésre, amikor a beteget megszabadíthatjuk a félelmektől, melyek a betegség miatt jelennek meg.

„Érdekes magyarázatot ad a hisztéria evolúciójára Edward Shorter. Azt állítja, hogy az évszázadok során mindig is jelentek meg „betegségbe menekülő” emberek. Ezt nem tudatosan tették, nem a beteg státusával járó előnyök vonzották őket. Szomatikus tünetekké alakították félelemmel terhelt durva érzelmi tapasztalataikat. A korabeli kultúra, a társadalmi viszonyok és az elfogadott orvosi koncepciók határozták meg, milyenek legyenek ezek a tünetek. Ezekből állt össze a testi szimptómák készlete, amelyből választani lehetett. Ilyen volt a XVIII. században az ájulás, a XIX. században a járászavar, az idegrángás és a bénulás. És a mi korunkban? Valószínűleg ilyen az úgynevezett krónikus fáradtság szindróma.”

az ajánlót készítette: Molnár Csaba